“gyenyerü szók vannak benne, ez, ollyanyok, hogy béesnek a szívünkhöz” (HH 1999:967)

Harmadikos gimnazista voltam, amikor magyartanárom először említette a Hegyet hágék-ot. Az iskola könyvtárában szinte egyvégtében olvastam végig. Béestek a szívemhez.

Sose hallottam ilyeneket, mégis, ismerősnek tűntek. “Halnék halálodé’ ha halhatnék” – ugyanaz a fenséges megrendülés, mint a holálnec haláláal holsz olvastán. Nem a nyelvésznek mámorító, hanem a léleknek.

Akkoriban a néprajzról egyszerre tudtam sokat és keveset. Sokat azért, mert ahol felnőttem, még természetes módon vettek körül a népi hagyományok, babonák, szövegek. És keveset azért, mert ezen a zárt világon kívül nem voltak ismereteim a folklórról mint kutatási tárgyról.

Bár az egyetem magyar szakára az irodalom miatt jelentkeztem, elég hamar magába szippantott a nyelv, a nyelvészet. “Kötelező közismeretként” pedig néprajzot hallgattam, noha itt nem kerültek soha szóba az archaikus népi imádságok.

nagy_51669hegyet

Ötödévesen már egészen nyilvánvaló volt, hogy a doktori disszertációm az archaikus népi imádságokról szól majd.  Bár a megfelelő néprajzi tanulmányoknak híján voltam, a néprajz soha nem a fejemben volt, hanem a lelkem mélyén. Haragomban éreztem, mi az, hogy „agyonütlek a Krisztus feszülettyive’… meg elgondolkoztam azon, tényleg nem kellene-e elmondani azt a népi imát a fájó hasra, amikor nincs egyéb segítség, mert bezárt a gyógyszertár…  És ettől persze sokkal sérülékenyebb az az elmélet is, amit felállítok,  mert nem tudom az érzelmi kötődéseitől megfosztani. Nem is tudtam soha (anyukámat megöntötték négyéves korában).

Elég volt az első szöveget elolvasnom: gyermekkorom minden emléke – a hajnalban misére botorkáló sokszoknyás, fekete hárászkendős nénik, a dédnagyanyám,  a kisszéken borsófejtés közben éneklő nénje (édesapám nagynénje) – összesűrűsödött. Az asszonyok, akiket Zsuzsa néni megszólított, pont úgy beszéltek, mint a falumbeliek. Még a nevük is ugyanaz (Kovács Istvánnék, Tóth Ferencnék, Annák, Borbálák és Juliannák… ma, az adatvédelmi szabályozás miatt a kötet már meg sem jelenhetne az eredeti formájában).

December 17-e, amikor Zsuzsa néni lejegyezte az első imát, az én születésnapom is. Azóta ezek a szövegek szelíden üldöznek, behálóznak, mágikusan bekerítenek. Mégis volt egy emlékem – 7-8 évesen hallottam fejkendős néniktől – egy imát, a vége az volt “aki ezt az imádságot este-reggel elmondja, hét halálos bűne megbocsáttatik“. Húsz év múlva jutott csak eszembe: hát nálunk is ismernek ilyeneket? És amikor két falubeli asszonyt megkérdezem, már mondták is a Fehér rózsa Mária és az Én lefekszek én ágyamba valamelyik szövegváltozatát.

2003 körül, egy nagyjából kész disszertációval kerestem fel először az angyali Zsuzsa nénit. Ma már tudom, hogy az úgynevezett „kutatás” volt számomra a mellékes, és az életem nagy ajándéka az volt, hogy ismerhettem őt.

Több alkalommal fogadott a lakásán. Volt, hogy súlyos betegen, volt hogy járókerettel. Volt, hogy lepihent közben, én az íróasztalánál tanulmányozhattam, amit odakészített. S hogy nézegettem az ütött-kopottságában is patinás íróasztalt, még az is eszembe jutott, vajon Erdélyi János is ennél az asztalnál dolgozhatott?

Az egyetlen volt, aki betűről betűre olvasta végig a disszertációmat, minden hivatkozás szerzőjét, kiadóját, évszámát és oldalszámát egyenként ellenőrizve, és egyetlen betű félreütést is észrevett az idézett szövegekben. Mérgelődött, hogy a “nagy Hegyet hágékba” pontatlanul került be egy-két szöveg, sokat mesélt a gyerekeiről, ő hívta fel a figyelmem Lovász Irénre (mint néprajzosra) – akit korábban csak énekesként ismertem.

Az íróasztala melletti ablak alatt volt egy többszintes polc. Tele mappákkal, jegyzetekkel. Az volt a “feldolgozatlan” anyag. Többször felsóhajtott, vajon lesz-e ideje és ereje befejezni, feldolgozni valamennyit? Egy 2003-as keltezésű levelében ezt írta:

“Arról már nem is álmodom, hogy akkora teherbírásom lehet, mint volt. Biológiai képtelenség lenne ilyen magas korban. Annak örülök, amit még az Isten ad, és annak meg különösen, ha még agyi feszítőerőt is kapok hozzá (…) Agyi kapacitásom (amennyi egyáltalán még van) a filoszanyagom rendezésére, illetve az említett félig elkészült kötetek befejezésére szeretném fordítani, ha úgy tetszik, tartogatni” (még 12 évet dolgozott ez után).

Megilletődött udvariaskodásomra a lehető legtermészetesebb módon reagált mindig. Mentes volt minden tudományos póztól, intellektuális pátosztól. Nem csupán a kutatás érdekelte. Megkapó közvetlenséggel – de soha nem zavarba ejtően – faggatott engem is (“gyerekem, hát nem mentél még férjhez?”) – ekkor már értettem, hogy tudta szóra bírni a félelemben élő csíksomlyói “Anonimákat”…

2005-ben egy tudományos konferencián – akkor már mindenki színes, pendrive-ról vetített ppt-kel jelent meg – (már a VHS és a CD is idejétmúltnak számított) magától értetődően hozta kis magnóját a TDK kazettákkal. Ezek nyilván azok a kazetták voltak, amelyekre eredetileg kerültek fel a szövegek, talán 20 évvel korábban. S mi lélegzetvisszafojtva szívtuk magunkba ezt a darab múltat, amelyet a lejátszott szövegek, maga Zsuzsa néni, de még a lejátszóeszköz is teljes egységében képviselt.

Sok évvel ezelőtt egy ismerősöm az Örs Vezér téri aluljáróban, a földre terített ponyván meglátott egy 1976-os Hegyet hágék-ot. Pár száz forintért azonnal el is hozta: a könyv lapjai között pedig tucatnyi cikk, újságkivágás, mind a 70-es évekből: felhívások az archaikus népi imák összegyűjtésére, híradások a népi imagyűjteményről, interjúk Erdélyi Zsuzsannával. A számomra felbecsülhetetlen értékű papírdarabokat forgatva gondolkodom, vajon ki lehetett ez a gondos gyűjtő, s vajon mi történhetett vele, hogy gyűjteménye a kötettel együtt lekerült egy könyvespolcról?

Erdélyi Zsuzsanna tünemény volt a földön. Egy mágikus asszony, vagy talán tényleg az Isten egyik angyala, aki újra megtanított minket valamire, amit már egyszer rég tudtunk, csak közben elfelejtettünk.

….