Zalaszabar régi világának leírása ŐS-SZABARI LANKÁN címmel jelent meg nyomtatásban 2012-ben: ezen az oldalon azonban folyamatosan bővítem a szöveget és a képanyagot.

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx

Egyik oldalról a Kis-balaton nyári alkonyatkor kékes-aranyban játszó, áttetsző fényei, túloldalt szelíden emelkedő lankák, a szőlőhegy, nyugatra ősszel gombaillattól terhes, árnyas erdők.

A falu első említései középkori forrásokban fordulnak elő. A régészei kutatások a római kort megelőző rézkori pannon, avar és szkíta tárgyi emlékekhez vezetnek vissza.  A Zalaszabar-Borjúállás területén feltárt honfoglaláskori sírok és fatemplom maradványai jelzik, hogy a X. században sűrűn lakott, élénk mezőgazdasággal rendelkező, kereskedelmi útvonalra eső terület volt. A mai Zalaszabar területe a IX. században valószínűleg a zalavári Pribina szláv fejedelem akkor Mosaburgnak (Mocsárvárosnak) nevezett birtokának vonzáskörébe tartozott, majd a kereszténység felvétele és a magyar királyság megerősödése után az I. István alapította zalavári bencés apátság dézsmaszolgáltató helye lett.

Szabar az Árpád korban a Hahót-Buzád nemzetség birtoka volt. 1391-ben Mária királynőtől vásártartási engedélyt kapott, vásárait a környék viszonylatában a legnagyobbak között tartották számon. A feljegyzések szerint hétfőn és csütörtökön hetipiac, február 22-én, október 26-án és december 27-én úgynevezett „sokadalom” (országos viszonylatban is kiemelkedő nagy vásár) volt Szabarban. 1446-ban Szabarban telepedett le a Nádasdi-Darabos család. Darabos Balázs az apátsággal szembeni hatalmaskodásáról vált ismertté. Jobbágyai  nem egy alkalommal  félholtra verték az áthaladó radai vagy zalavári jobbágyokat, és kifosztották őket. A család betelepedésével egyidőben a falu a mezővárosokat megillető jogokat kapott: a fenti vásártartás, a pallosjog és a vámszedés intézményével rendelkezett. Jelentősége valószínűleg a törökellenes harcok idején kezdett csökkenni a szomszédos Zalavárral együtt.

XVi szd térkép

Az 1930-as évek nagy falukutató mozgalmai sajnos elkerülték Zalaszabart, így sok értékes hagyomány, szokás örökre feledésbe merült. Talán ez az utolsó pillanat, amikor még értékes adatok gyűjthetők az itt élők hagyományos kultúrájából.

Ez a könyv nem csupán emléket állít a múltnak, hanem iránymutató kíván lenni a jövőre is: mi az, ami átmenthető, hogyan őrizhető meg a régi Szabar arca egy olyan világban, amikor a városi életmód terjedése a falusi szokások és gondolkodásmód pusztulását eredményezi.

Az idézett szövegek, a régi fényképek egy letűnőben lévő világ jelzései. Egy olyan világé, amelyben még mindennek megvolt a maga helye, ahol rendezettség volt, átlátható kapcsolatok, összefüggések. A rendezettebb és átláthatóbb életmódnak, szemléletnek egy megmaradt szeletét felfedezhetjük még dédszüleink szavaiban, képeiben, gondolkodásában.

Kattintson a főcímre a kisebb fejezetekért!

A FALU LÁTHATÓ ARCA

Dia2

 

AZ EMBERÉLET ÚTJA

Dia3

ÜNNEPEK, SZOKÁSOK

Dia4

VALLÁSOS ÉLET, HIEDELMEK

Zárszó

Valamennyien nosztalgiával gondolunk vissza a korábbi időkre, a régi nagy télidőkre, amikor még hó is esett, és a kemencepadkán lehetett melegedni, a férfiak a gazdagon termő szőlőfürtökre, a jókedvtől hangos hegyoldalra „bölcs borozásokra”, a kocsmai kártyázásokra, amikor a televízió még nem állított falat a nagy, éjszakába nyúló beszélgetések elé. Amikor még nem az volt a fontos, hogy minél gyorsabban és hatékonyabban dolgozzunk, hanem megfontoltan, gondosan, ahogy öregapáink; amikor még nem sajnáltuk az időt, mert nem az volt a fontos, hogy minél kevesebb munkából minél többet hozzunk ki. Amikor a disznóvágásnak nem kellett délre befejeződnie, amikor még nem csillogó vendéglőkben folytak a lakodalmak megrendelt süteményekkel, amikor még nem vágták le a teheneket harmincezer forintért, amikor nem kellett félni a génmanipulált élelmiszerektől, mert mindenki maga készítette a túrót, tejfölt, és maga nevelte az állatait, amikor még nyitva lehetett hagyni a kapu- és a házajtót, amikor még az emberek adjonistennel köszöntek egymásnak és a hegyútban minden pincénél meg kellett állni egy szóra vagy egy pohár borra.

 

Ne legyenek illúziók, ennek az időnek vége. De szép szokásainkat, hagyományainkat újra lehet éleszteni, a mesterségessé és egyre egyszínűbbé váló világunkat és életünket kiszínezni. Így történt ez a hajnali mise, a rorate esetében, így keresték fel Rózsi nénit egy kontyért. Időtállónak bizonyultak az étkezési szokások: szinte minden háznál sütnek a mai napig rétest és fánkot.