Ugrás az előző oldalra: A falu látható arca

Születés, gyermekkor

A régi időkben nem volt ritka a 3-4, sőt több gyermeket vállaló család. Az asszonyok otthon szültek, a szülés előtti napokban is elvégezték mindennapi munkájukat, legyen az kapálás, fejés vagy nagymosás. Bár a munkából kivették a részüket, de amit megkívántak, azt a család igyekezett megszerezni. Egyé’, mer’ most kettő helyett esző’ – mondogatták a várandós anyáknak. Az áldott állapothoz számos hiedelem és tiltás fűződött. Ha az anya a terhesség alatt megkívánt valamilyen gyümölcsöt, a gyermeken a gyümölcsöt formázó anyajegyet fedeztek fel. A csúcsos has fiúra, a gömbölyded lányra utalt. Az anyák az 50-es évekig otthon szültek. A szülést a bábaasszony vezette le némi ajándékért cserébe.

A csecsemőt a mai szokásokkal ellentétben szoros pólyába kötötték, „hogy egyenes legyen a lába”. A pólyaszél gazdagon hímzett mestermunka volt. A pólyatakarót a keresztanya hímezte.

A többnyire egyházi keresztelő néhány nappal a gyermek születése után történt. A keresztszülők gyakran a szoros családból kerültek ki (pl. nagynéni-nagybácsi, de vérrokonság nélküli „komaság” is kialakulhatott a keresztség útján). A keresztkomák gyakran szorosabb kapcsolatot jelentettek a vérrokonságnál is. A keresztgyermeknek ajándékot vittek minden karácsonyra, húsvétra, hivatalosak voltak a disznótorokra.

A keresztelőt a gyermek születése utáni napokban sebtében megtartották, mert magas volt a gyermekhalandóság, és nem akarták, hogy a gyermek kereszteletlenül haljon meg. Így a gyermekágyas anya a legtöbb esetben nem ment el a keresztelőre, csak a keresztanya és a bábaasszony.

A névadási szokások  megfeleltek a magyarországi hagyományoknak. A gyermekek legtöbb esetben szüleik, nagyszüleik nevét örökölték. A faluban gyakran ugyanazok a nevek ismétlődtek: a leggyakoribbak az István, János, Lajos, József, illetve a Mária, Erzsébet, Anna, Rozália.

A járni még nem tudó gyermekkel nagy munkák idején nem maradhatott otthon a munkaképes anya, a gyermeket esetleg a család valamelyik idős tagjával hagyták otthon. De ha nem volt erre lehetőség, gyakran kivitték a földekre is, és az árnyékban hagyták játszani.

A csecsemő ellátásának egészen más szokásai éltek korábban. A síró csecsemőt pálinkába, vagy vörösborba mártott kenyérdarabbal csitították. Féltették a szemmel veréstől, megigézéstől, nem örültek, ha a gyermek szépségét dicsérték.

A falusi gyermeknek ki kellett vennie a részét a munkából. A közös munka és a szigorú munkamegosztás szoros családi köteléket teremtett. A szülői tekintély meghatározó volt a gyermek nevelése szempontjából. A mai felfogással ellentétben – hogy a gyermek mindent kapjon meg, amit szeme-szája kíván – a gyermekeket korábban fegyelemre, mértékletességre, engedelmességre szoktatták. Arra oktatták, ha vendég jön,  ne szóljon bele a felnőttek beszédébe, ha viszont kérdezik, válaszoljon illedelmesen.

A gyermek a hagyományokban nőtt fel: a XX. század közepéig nagyjából ugyanazt az utat járta végig, mint szülei, nagyszülei, dédszülei. Kora gyermekségétől kezdve ismerte a természet rendjét: hánykor kell etetni és itatni, mikor van vetés és aratás.. A leányok hamar elsajátították az egyszerűbb ételek elkészítésének módját, a nehezebb munkát végző anyák a leánygyermekekre hagyták a söprést, takarítást, mosogatást, a kisebb ruhadarabok mosását, vagy a kisebb testvérek dajkálását.

A gyermekek rendszeres munkája volt a kisebb állatok őrzése, etetése, csalánszedés, de részt vettek a nagyobb arányú, könnyebb munkákban is, pl. a borsószedésben vagy a szüretben. A serdülő fiúnak már illett tudnia kaszálni, vagy ellátni a nagyobb állatokat is. Aki tudott kaszálni, már férfinak számított.

A gyermekjátékok eszköztelenek voltak, olyan egyszerű tárgyakon és tevékenységeken alapultak, amelyek nem kerültek pénzbe. Eső után a sárban a fiúk mezítláb  egy pont körül körbe-körbejárva tapostak bikatökit, bodzafából kócpuskát készítettek, vagy ennek vízipisztoly-változatát, máskor bilickét (bigét) játszottak vagy gomboztak, maguknak csúzlit és ostort készítettek.  Labdáikat az állatok lehullott szőréből készítették, amit ruhaanyaggal szorosan bevontak. Nagy szó volt, ha valaki „gyári” gyermekjátékot kapott, például hajasbabát vagy játékvonatot.

A gyermekek – anélkül, hogy óvodába jártak volna – ugyanúgy megtanulták a gyermekdalokat, mondókákat, mint ma, csak akkor szüleikől, nagyszüleiktől. Ezek a mondókák az alapvető ismeretekre is megtanították a gyermekeket, például a hét napjaira vagy a számolásra.

A nagyobb mezőgazdasági munkákhoz is kapcsolódtak gyermekjátékok: kukoricakapáláskor a kislányok kukoricababát dajkáltak, kukoricaszedéskor a fiúk sátrat készítettek, kukoricaszárból hegedűt,  burgonyaszedéskor krumplipuskát. A nagy telek idején a gyermekek zsivajától volt hangos a Kopaszdomb, ami a nagy, közös szánkózások helye volt.

A nagyobb lányok között a 40-es, 50-es években jött divatba az emlékkönyv. A szokás nem népi, hanem nemesi eredetű, de az írni-olvasni tudás terjedésével népszerű lett a falvakban is. Ugyanebben az időben kezdődött a lányok, fiatalasszonyok között a képeslapok gyűjtése is, amelyek a háború miatt távol lévő udvarlóktól és férjektől származtak.

Az iskola

mél,é,

A régi iskola 1929-30 körül épült.

A gyermekeket nem csupán szüleik és tanítóik nevelték, élt a közös nevelés felfogása is: a templomban például bárki rendre utasíthatta a rosszalkodót, a csínytevő gyermek a közelben lévő bármelyik felnőttől is kaphatott egy-egy kisebb legyintést. A gyermekek nevelését mindenki saját feladatának érezte, a szülők nem tekintették magukat egyedüli jogosultnak arra, hogy a hagyományos erkölcsökre és az életmód szabályaira megtanítsák gyermekeiket. Ha valaki azzal ment haza az iskolából, hogy kapott a tanártól egy nyaklevest, nem ritkán a szülők még otthon megruházták: „biztos megilletted.

 ldmé

 

A képen látható palatáblák a tanulás fő eszközei voltak a palavesszővel együtt. A füzetek csak az 50-es évektől voltak szélesebb körben hozzáférhetők. A tanulást imával kezdték, a tantermekben a tábla fölött mindenhol kereszt volt. A trianoni döntés után Szabarban is hozzátartozott a reggeli és déli imához, és a bizonyítványok hátoldalán is szerepelt az országszerte népszerű Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában…

Az 50-es évekig minden iskola az egyház kezében volt. A népiskolai törvények hatására a XX. század első felében minden gyermek elsajátította az alapképességeket, az írást, olvasást, számolást és az alapvető ismereteket a közismereti tárgyakból.

A kommunista rendszer eltörölte a reggeli imát és az iskola vallásos szellemű nevelését. Tiltva volt a hittan oktatása, bár a leleményes papok és szülők mindig megtalálták a módját, hogyan őrizzék meg a gyermekeket az egyháznak. Pázmány Lajos plébános ebben az időszakban 13 évig látta el a papi teendőket Szabarban. Ezek az évek a vallásos élet fellendülését hozták magukkal: nagyszámú templomi férfikar majd vegyeskar működött (ekkor nagyobbították meg a kórust), a lelki gondozásban három szerzetesnő is segédkezett. 1958-ban Pázmány plébánost eltávolították a faluból, vele együtt a kedvesnővéreket is (Hilarinát, Celánát és Asztridát). Asztrida nővér visszaemlékezése szerint költözésükkor az egész falu kivonult, és zokogva búcsúztatták őket.

70482424_1617675785030483_4112499441540268032_n

A kereszt helyét a kalászos címer foglalta el, több tanárt áthelyeztek, mert nyíltan gyakorolta vallását. A világi és az egyházi oktatás-nevelés elszakadt egymástól, bár továbbra is megmaradt Szabarban a katolikus szellemű nevelés. Az osztálytársak nem csupán együtt tanultak az iskolában, hanem együtt elsőáldoztak, együtt bérmálkoztak is.

Ebben az időben kapta a falu a „Szentszabar” elnevezést, utalva arra, hogy a templomba, hittanra járás akkor sem szünetelt, amikor nem volt ajánlatos a hivatalos ideológiákkal szembehelyezkedni.

A szülők az iskola fő feladatnak azt tartották, hogy a gyermek megtanuljon írni-olvasni és számolni. A felfogás szerint tudományokra annyira volt szüksége, hogy eligazodjon a mindennapi életben. A nagy munkák idején nem is mindig engedték iskolába, mert pl. szükség volt vízhordóra, venyigeszedőre, vagy az otthoni munkák ellátását, a kisebb gyermek felügyeletét bízták rá.

A nagy hidegek idején előfordult, hogy a többgyermekes családok közül egyszerre csak egy mehetett iskolába, mert egy cipő volt 2-3 gyermekre.

A régi iskolában nem volt ritka a tanári fenyítés sem. A rossz gyereknek jobb esetben a tábla előtt kellett térdelnie, rosszabb esetben pálcával verést vagy tenyerest kapott, és mindez a szülők teljes egyetértésével történt.

A képen a következők lehetnek: 1 személy, mosolyog, kosárlabdapálya és túra/szabadtéri

A felnőtté válóktól elvárt viselkedés és életmód talpköve volt: a munkabírás, szorgalom, aktív részvétel a mindennapi munkákban, a falu közösségi életében, a jóhír és tisztesség. A korhelykedőket, részegeseket, lustákat, vagy akiknek nem volt rend a portáján vagy gondozatlanok voltak halottainak sírjai, megszólták.

Felnőtté válás

15-16 éves kortól teljes értékű, felnőtt embernek tekintették a fiúkat és a lányokat is, noha a lányok tekintetében férjhez menetelükig erősebb kötöttségek voltak, míg a fiatal férfiak viszonylagos szabadságot élveztek. Mivel kevés volt a magasabb szinten tanuló, az alapfokú oktatás befejezése nem jelentett különösebb életmódváltást: a fiatalok saját falujukban maradtak, csupán a katonaság szólította el a férfiakat.

A falu férfiait az első és a második világháború is hosszú évekre eltávolította családjuktól. A ma is sok házban őrzött tábori levelezőlapokból kirajzolódik a múlt történelme.

mél

A távollévő férfiak munkáját, a gazdaság irányítását ekkor az asszonyoknak és az idősebbeknek kellett kézbe vennie. Az első és a második világháború is jelentős veszteséget okozott a falunak. A háborús hősök nevét a templom oldalán és a temetőben emléktábla őrzi.

Az udvarlási szokásoknak szigorú szabályai alakultak ki. Az ismerkedésre, udvarlásra alkalmat szolgáltattak a bálok – természetesen az adventi és a nagyböjti időszakot kivéve. A bálokat uradalmi vagy a házaknál lévő cséplőpajtákban tartották, de a lebontásra ítélt házakban szinte mindig rendeztek mulatságot. Az élőzenét a faluban élő vagy a szomszédos falvakból verbuvált zenészek szolgáltatták. A fiatal lányokat a nagyanyák vagy anyák kísérték el a bálba, és erősen szemmel tartották őket. A táncoló párokat figyelve gondolatban vagy szóban gyakran már összeboronálták őket, aztán vagy bejöttek a számításaik, vagy nem. Az udvarlás a szülők szeme előtt történt. Ha egy fiatal fiú és leány együtt eltűnt a belátható helyről, hamar szóbeszéd tárgya lettek

Ha a faluba idegenek jöttek, például átvonuló katonák, ez új alkalmat teremtett az ismerkedésre. Más lehetőség nem nagyon volt falun kívül, hiszen az itteniek alig utaztak. A legtöbb házasság így falun belül köttetett.

A házas férfiak is részt vettek a bálokban, külön csoportot alkotva beszélgettek és ittak.


Esküvő, lakodalom

A lakodalomra való közvetlen készülődés néhány héttel az esemény előtt elkezdődött.

A fiús és a lányos háznál egyaránt összegyűltek a közelebbi rokonságból való asszonyok, és nekiláttak az aprósütemények sütésének.

A képen a következők lehetnek: 9 ember, , mosolygó emberek, álló emberek és túra/szabadtéri

A faluból ezekhez a házakhoz tojást küldtek, cserébe egy tányér sütemény járt. A vitt tojások számát gondosan feljegyezték mindenhol, hogy pontosan ugyanannyit adhassanak vissza – akár 15-20 év múltán is – ha annál a háznál kerül sor lakodalomra. A lakodalmas menet a fiús háztól indult a lányos házig, ahol a vőlegény kikérte a menyasszonyt. Az út a templomig vezetett.

Menyasszony búcsúztató

(kézirat zalaszabari gyűjtőtől)

Tisztelt vendégsereg, elérkezett az óra menyasszonyi búcsúzóra.
Mert eljött a vőlegény beváltani szavát,
násznéppel együtt felkeresni kedves menyasszonyát.
Kedves menyasszonyunk, szeretett jó lélek
tudom, hogy fáj a búcsúzás néked,
mert parányi szívednek fájdalma végtelen,
mert nem maradsz többé szüleid körében.
Kiszállsz az életnek rideg tengerébe,
csónakod kormányát kezeidbe véve,
hogy új családot alapítsál véle.
Elszakadsz az édes szülői háztól,
a te jó atyád dolgos két karjától.
Síró édesanya, mit is mondjak néked,
legnagyobb fájdalmat tudom, hogy te érzed.
Mert soha nem szárad ki könnyeidnek árja,
mert egy anyai szívnek nincsen nincsen vigasztalása.
Nyugodj bele szépen életed sorába,
lehelj búcsúcsókot lányod homlokára.
Ti meg jó testvérek, barátnők, jertek most köréje,
az együtt töltött évek boldog emlékére.
Kívánjatok néki szerencse virágot,
és holtig tartó boldog házasságot.
Most derék vőlegény – ezen virágszálat kezeidre bízom.
A jó szülők helyett légy védelmezője,
ez élet tengerén igaz szeretője,
mert lehull a rózsa a szülők örömére ,
és ráhull a vőlegény szerető keblére.
Csokrot készítettünk esküvőd napjára,
ezt vigyed lányságod utolsó útjára.
Öleld kebledre e csokor virágot
mert ez jelképezi a szívtisztaságot.
Mert egy menyasszonynak nincsen nagyobb dísze,
mint liliomtiszta hűséges szíve.

A menyasszonyt az első vőfély vezette (fiútestvér vagy unokatestvér), a vőlegényt a koszorúslányok közül a legközelebbi hozzátartozó. A menet elején haladt násznagy, a nyoszolyóasszony (rendszerint a keresztszülők) a legközelebbi rokonság, utánuk a koszorúslányok és vőfélyek, majd a többi meghívott.

A vőfélyek egy-egy üveg bort vittek magukkal, az üveg tetejére tűzve a lakodalmas mázas perecet, amit a nem meghívott, utcán bámészkodók kaptak meg, hogy ők is részesüljenek a lakodalmazók öröméből.

A cigánybanda a templom bejáratánál várta a menetet. Az ifjú pár csak az esküvő után, a templomból kijövet mehetett együtt.

A templomi esküvő után a lakodalmas házhoz vezetett az út. Ha a násznép nem fért el a házban, akkor a lakodalmat akár a gazdasági épületekben is, például az alkalomra kimeszelt, rendbehozott pajtában is tarthatták.

A vacsora egyes fogásait tréfás szövegek kíséretében szolgálták fel. Vacsora után divat volt a dusolás (sornótázás): a prímás végigvonult az asztalok között, és minden vendégnek elhúzta a kívánt nótáját. Akinek a nótáját húzták, pénzt rakott egy  tányérra,  amit egy pohár bor kíséretében körbehordoztak. A lakodalom arra is alkalmas volt, hogy újabb, addig nem ismert nótákat tanuljanak meg egymástól az emberek.

Szokásban volt a kásapénz-szedés: az egyik szakácsasszony kezét bekötötték, mondván, hogy megégette, „gyógyítására” szűrőkanálban gyűjtöttek aprópénzt. Aki vonakodott fizetni, azt a kísérő szakácsasszonyok meszelővel jelképesen jól „helybenhagyták”. Az így összegyűjtött pénzt a szakácsasszonyok a menyasszonytánc alkalmával az újasszonynak adták.

A menyasszonytáncra éjfél körül került sor. Jó esetben a lakodalom költségeinek nagyobb része megtérült.A menyasszonytánc után megjelenhetett az álmenyecske is – gyakran női ruhába öltözött férfi – akit szintúgy megtáncoltattak, de ezúttal fillérekért.

 

A lakodalmas perec

 

A Szabarban lakodalmak alkalmával sütött cukormázas perec az ország más vidékein nem ismert.  A perecet csak kemencében lehetett sütni. Ősi mágikus szokás volt, hogy az asszonyok a perec sütése közben a kemence előtt jó magasakat ugrottak, hogy a perec is szép magas falú legyen.

 

 
  A lakodalmi menü

 

Húsleves

Főtt hús paradicsommártással

Rizs, krumpli és sült húsok

Rétes /Kalács / Főtt perec

Sütemények

 

 

A mulatság másnapig minden esetben eltartott. A násznép ugyan legkésőbb a hajnali órákban hazament, hogy ellássa az állatokat, de ha valaki nem tért vissza időben, azt a csoportba tömörült fiatal férfiak láncra kötve, nótázva vezették vissza a lakodalom színhelyére. A lakodalom másnapján még ebédet adtak a vendégeknek, de emlékeznek olyan lakodalomra is, ahol még másnap este sem akaródzott hazamenni a jókedvű nótázóknak.

 

A házasságba a szülők is beleszóltak, noha nem mindig tudták megakadályozni az eltökélt fiatalok szándékát. A szülők szemében fontos szempont volt a másik család jóhíre, de vagyona is.

Házasságot többnyire 20 éves koruk körül kötöttek a fiatalok. Gyakoribb volt az, hogy a fiatal pár a férj házához költözött. Ilyenkor a fiatalasszony úgy engedelmeskedett apósának és anyósának, mint leánykorában szüleinek. Ha egyetlen leánygyermek volt a családban, akkor előfordult, hogy a férj költözött a lányos házhoz.

 

A mindennapi munkát nem a fiatal férj, hanem a szülők irányították. Ők döntöttek a munka rendjéről, a pénz beosztásáról.  Előfordult, hogy a bálba készülő fiatalokat nem engedték el „mert másnap aratás lesz”.

Ha öregszülők is éltek még a házban, volt, hogy a fiataloknak nem jutott saját szoba. Jó időben ilyenkor az istállóban, pajtában aludtak.

Ahogy a gyermekek születni kezdtek, úgy nőtt meg a fiatalok megbecsültsége a családban. Az öregedő, munkát nehezebben bíró szülők helyét lassan-lassan átvette a középkorúvá váló férj és feleség.

Mindennapi munka, életmód

A lakodalommal az emberi élet nagy fordulópontjainak, eseményeinek gyakorlatilag vége lett. A fiatalok ezután őseik megszokott életmódját folytatják, gyermekeket nevelnek, a ház körüli és a mezőgazdasági munkákat végzik. Ritka a költözés, az ötven-egynéhány évesen megözvegyültek többnyire életük végéig nem házasodnak újra, az asszonyok ettől a kortól kezdve – vagy ha már többször is gyászoltak – szinte csak sötét ruhákban járnak.

A fiatal párok csak a legritkább esetben kezdhettek önálló életet: többnyire valamelyik szülő házában éltek. Sok esetben 3-4 generáció élt együtt, akik között átlátható munkamegosztás folyt. A gyerekekre a már említett apróbb állatok ellátását, csalánszedést, vízhordást stb. bízták. Az idősebb asszonyok – ha szükség volt rá – otthon maradtak főzni vagy gyerekre vigyázni, de nem ritkán 70-80 éves asszonyok is kapáltak, borsót szedtek – erejüktől és egészségi állapotuktól függően. Az élet minden szintje otthon, a családi házban zajlott: a születéstől a halálig. Az utazás ritka volt, legfeljebb a közelebbi városokba mentek be néha vásárolni. Csak az 50-es évektől kezdve kezdtek a fiatalok „munkahelyeken” dolgozni, de a mezőgazdasági munkák még így is jól jöttek a kereset kiegészítésére.

A képen a következők lehetnek: égbolt, felhő, fa, túra/szabadtéri és természet

A hagyományos női munkák a főzés, kenyérsütés, tésztagyúrás, takarítás, a ház tisztán tartása, mosás, szövés-fonás, a gyermeknevelés, és – a férfiakkal együtt – a munka a földeken és az állatok körül.

A hétköznapi ételek egyszerűek voltak: levesek, főzelékek, kelt tészták, sok krumpli, zöldség és bab, tejtermék, viszonylag kevés hús (ünnepek és nagyobb munkák idején). Étkezéskor az asztal köré korábban csak a felnőtt férfiak ülhettek. A gazda étkezés előtt megszegte a kenyeret, és régi szokás szerint keresztet rajzolt rá. Az idős asszonyok és a gyermekek a kemencepadkán, a kemence mellett, vagy az ágy szélén ülve ettek. A fiúgyermekek csak akkor ülhettek étkezéskor az asztal mellé, amikor kinőttek az iskolapadból.

A férfiak a ház körüli nagyobb állatokat látták el, (de a fejés sok háznál a nők feladata), a kaszálás, favágás, szántás, a borfejtés, a seprűkötés, kosárfonás vagy a szakajtók, kópicok készítése inkább férfimunka volt (persze, szükség esetén a nők is megcsinálták, vagy segédkeztek).

A képen a következők lehetnek: 4 ember

A magyar népéletben az egész ország területén – így Szabarban is – nagy hagyománya volt és van ma is a kalákában végzett munkának. A nagyobb arányú munkavégzések idején – például a ház építésekor, tollfosztáskor, szüretkor, kukorica- vagy krumpliszedéskor – a rokonok, komák, szomszédok gyakran besegítettek egymásnak. Ilyenkor a gazdaasszony igyekezett kitenni magáért, bőséges ebéddel vagy vacsorával vendégelte meg a segítőket. Az ilyen közös étkezések alkalmával hangzott el többször a tréfás mondás: „Áldott a sok kéz, átkozott a sok torok”.

A képen a következők lehetnek: 4 ember, , mosolygó emberek, kalap

Szüret, borászat

A szüret kezdetét Szabarban október 15., Teréz-nap jelentette, amit a hegyibíró jelentett be.

A szürethez nagyobb előkészületekre volt szükség. Több nappal korábban a szőlősgazdák kihordták a pincéből a hordókat, vödröket, puttonyokat, kiforrázták, kiszárították. Szóltak a rokonoknak, barátoknak, akiknek a segítségére számítottak.

Nem volt ritka, hogy egy-egy szőlőben 10-15-en is dolgoztak szüret idején. A munkában segédkezők visszakapták a segítséget. Az ételt-italt ilyenkor a gazda biztosította: gyakori volt a birkahúsos krumpli és a diós pogácsa, vagy a kalács is, hiszen a szüretet gyakran mintegy ünnepként élték meg. Szüret idején hangos volt a hegy a beszélgetésektől, a viccelődéstől, vagy késő este a tovább fönt marad préselők nótázásától.

Az asszonyok, lányok, gyermekek és az idősebb férfiak általában a szőlőt szedték. A puttonyozáshoz férfierő kellett, a pincében darálók, préselők is főleg férfiak, vagy nagyobbacska fiúgyermekek voltak. A préselés gyakorta késő estig, éjszakáig is eltartott, az idősebbek emlékeznek még arra, hogy őszi késő estéken milyen hangos volt a hegy. A préselni fönn maradt férfiak persze kóstolgatták is rendesen, nemcsak a mustot, hanem az óbort is, így nem ritkán virágos hangulatban tértek haza.

pinc

A szőlővel és borral való foglalatoskodás felüdülést jelentett a mezei munkákhoz képest. A nehéz munkákból kiöregedett gazdák tavasztól őszig az szőlőben találtak maguknak elfoglaltságot, kapáltak, kötöztek, metszettek,  a pincében főztek, és délután, vagy akár éjszaka is ott aludtak.

A pincékben élénk társasági élet folyt a hétvégéken is. Szokás volt a vasárnapi ebéd után elindulni pinceszerezni. Ahol nyitott pincét láttak a felfelé igyekvő társaságok, ott gyakran meg kellett állni egy borkóstolásra is.

A szőlősgazdák otthon csak néhány liter bort tartottak, így legalább hetente fel kellett menni a hegyre borért. A demizsont régen gyalog, a kezükben, vagy a vállukra vett botra akasztva hozták haza. Ilyenkor került a gyerekeknek is a hegyről egy kis gyümölcs, gesztenye vagy dió, hiszen a sorok közé gyümölcsfákat ültettek.

régi szüret

A szüreti időszak befejezését jelentette a szüreti felvonulás és a szüreti bál. A felvonulás fő alakjai a bíró és a bíróné, a csőszlegények és leányok, a kisbíró és a cigány/cigányasszony és a jósnő.  A menet felszalagozott, felvirágozott szekérrel vonult végig a falun, a beöltözött résztvevők a szekéren állva nótáztak. A kisbíró időnként, a falu különböző pontjaira érve felolvasta tréfás mondásait. A felvonulók gyakran megtréfálták a bámészkodókat: a cigánynak és cigányasszonynak öltözöttek kormos kezükkel mázolták be az ácsorgók arcát. A jósnő rendre azt jósolta a gyanútlan nézelődőnek, hogy  „hamarosan nagy csapás éri”, miután jól hátba vágta.  A felvonulásra az esti szüreti bál tette fel a koronát.

szüt

Tollfosztás

A tollfosztás soha nem szűk családi körben történt. A munkára meghívták a közelebbi rokonokat, szomszédokat. A hosszú esték miatt a tollfosztás ideje a tél volt. A férfiak és az asszonyok sötétedéskor kezdtek gyülekezni, lámpát gyújtottak (a villanyt 1951-ben vezették be a faluba), a nők élénk beszélgetéssel kísérve nekiláttak a munkának, a férfiak külön csoportban többnyire iszogattak, beszélgettek, nótáztak, citeráztak.

A munka késő éjszakába nyúlt. Éjfél körül  az asztalra került a késői vacsora, gyakran húsos krumpli, kocsonya, és a fahéjas-cukros vízben főzött „szüpücs”. A munkában résztvevők ilyenkor egy tálból ettek.

A tollfosztás hosszú órái alkalmat adtak az eszmecserére, élménybeszámolókra, az aktuális falusi történések, szóbeszédek megtárgyalására, vagyis sokkal inkább közösségi szórakozásnak, mint igazi munkának tekintették.

Aratás (hamarosan)

masi

Disznóvágás (“disznóölés”)

A disznóvágás fontos családi eseménynek számított, hiszen a család húskészletének egy részét ez biztosította. A hízlalt disznót  főképpen télen vágták le, hűtőszekrény híján a hidegben jobban elállt a hús. A tartósítás fő eszköze a füstölés és a sózás volt.

A disznóvágásra és az azt követő torra meghívták a közelebbi család tagjait: a felnőtt testvéreket, külön élő nagyszülőket. A férfiak kora hajnalban egy-két kupica pálinkával felmelegítve magukat láttak hozzá a disznó levágásához.

A disznót korábban leszúrták, a vérét felfogták és megsütötték, a szőrét szalmán perzselték le. A háziak nem hívtak böllért, minden munkafolyamatot maguk végeztek. Az állatot orjára bontották, vagyis hasra fektetve a gerincoszlopnál hasították ketté. A gyerekek kedvence volt a „bürke”, a disznó szabad tűzön megperzselt bőre. A feldarabolt húst „tekenyőkbe” rakták, előkerült a nagyüst a zsírsütésre, megtöltötték a kolbászt és a hurkát, elkészítették a friss „töpörtyűt”.

diszn

A disznóvágás korábban egész napos elfoglaltságot jelentett. A háziak és a meghívottak friss húsból készült ebédet kaptak – gyakran húsos káposztalevest, sült májat burgonyával és friss hájjal sütött kiflit (kráfli).

A nagyobb gyermekek ebéd után útnak indultak, és kóstolót vittek azoknak a közeli rokonoknak, akik nem tudtak eljönni. Bevett szokás volt a falu papjának és tanítójának is kóstolót küldeni.

A nap fénypontja a vacsora volt, ilyenkor húslevest, rántott húst, friss hurkát, fasírtot tálaltak fel, és természetesen süteményeket is. Nem volt ritka a vacsora utáni nótázás, a felnőttek gyakran éjfélig is elidőztek az asztal mellett. Így előfordult, hogy a háziasszony csak jóval éjfél után került ágyba.

Szórakozás

A bálokon, lakodalmakon, a vasárnapi pinceszerezésen túl egyéb szórakozási formák is kialakultak.

A népi színjátszásról már az 1920-as, 30-as évekből tanúskodnak fotók. A színdarabok előadására a legtöbb esetben a tanító vagy pap vezetésével készültek. Az előadások a külső iskolában voltak úgy, hogy a két nagy terem közötti spanyolfalat kinyitották, de játszottak pajtákban is.

szín

A férfiak számára a kocsma jelentett kikapcsolódást. Kocsmába a nők nem jártak, több kocsma is volt a faluban. A kocsmában kártyáztak, kint kugliztak.

Halál, temetés

teme

Régebben ritka volt az, hogy valaki a házon kívül (kórházban) hunyt el. A haldoklót családja körülvette, utolsó perceit vele töltötte. Szokás volt, hogy a haldokló mellett a családtagok összegyűlve imádkoztak. Ha súlyosnak ítélték meg a helyzetet, a haldoklóhoz papot hívtak, aki meggyóntatta és feladta az utolsó kenetet. A haldokló kezébe Magyarországszerte elterjedt szokás szerint gyertyát adtak az örök világosság jeleként.

A halál tényéről értesítették a rokonságot, de a hír hamar elterjedt a faluban is. A halottat a rokonok, ismerősök elmentek megnézni. A halottas háznál délután-estefelé imádságos asszonyok gyűltek össze, a faluban pedig meghúzták a harangot.

A 70-as évekig, amíg nem volt ravatalozó, még háztól temettek. A halott lelki üdvéért misét mondattak. Szokásban volt a koporsós gyászmise is: a misén az ilyen alkalmakra szolgáló üres koporsót középre állították, mintegy jelképként.

A sírásók a rokon férfiak voltak. Ők vitték  – hosszabb távon lovaskocsin, a kocsiról a sírig pedig vállukra emelve – a koporsót. Ha nem volt lovaskocsi, akkor végig “Szent Mihály lován” (4 lábú váz, 4 emberrel, váltással). Korábban szokás volt, hogy amíg a gyásznép a templomtól a temetőig elhaladt, bezárt a kocsma, a boltban lehúzták a rolót.

hhh

Temetés után a gyásznép tagjai gyakran saját halottaik sírjánál is elidőztek. A temetést halotti tor követte az elhunyt családjánál.

A halotti toron a szélesebb rokonság részt vett, így – hasonlóképpen a lakodalmakhoz – a szobákat gyakran egymásba nyitották, és mindenhol terítettek, hogy a vendégek elférjenek. Húsleves és rétes mindig volt. (Ha egy idős ember sopánkodott, hogy ő már úgysem él sokáig, viccesen így szoktak válaszolni: “legalább eszünk meleg rétest” – ezt az érintett soha nem érezte morbidnak).

A halottak tiszteletének különböző formái alakultak ki. A temető előtt a férfiak kalapot emelnek, az arra elmenők keresztet vetnek. A temetőben nem beszélnek hangosan, a sírokat a közeli rokonok tavasztól őszig gondozzák.

Ugrás a következő oldalra: Vallás, hiedelmek