A templom

Enyhén emelkedő kis dombon, ősfák árnyékában áll a XVIII. századi építészet jellegzetességeit mutató katolikus templom. A templom körül korábban temető volt, erre utalnak a kultúrkert rendezése közben előkerült temetkezési maradványok.ld,áé,d

Az ősi templom a XIII. században (a források szerint 1233 körül) épült mai sekrestye volt. A templomtér jobb oldali márvány szenteltvíztartója az eredeti templom része. A templomot később bővítették a falu növekvő lélekszáma és befolyása miatt. A törökdúlás idején az újabb templomrész elpusztult, csak a sekrestye maradt meg az eredetihez hasonló állapotban.

A sekrestye ősinek tűnő ablakfülkéi valószínűleg a sorozatos átépítések során kerültek a nyugati oldalra, eredetileg a szemben lévő, déli oldalon helyezkedhettek el. A XVIII. században újra szükségessé vált a templom bővítése, ekkor merült fel a nagyobb méretű templom építésének terve.

1745-ben újra alapították a plébániát, és az új templom építésére gyűjtést hirdettek. A plébánia akkori jelentése szerint siralmas állapotok uralkodtak, az egyetlen bevétel a perselypénz volt. A romos templomot végül 1752-ben restaurálták. Ebben az időben a lakosság 329, 100%-ban katolikus magyar lélekből állt.

1771-ben tűzvész pusztította el a fél falut, ekkor a templom is súlyosan megrongálódott. 1777-ben újra építették, ekkor nyerte el a maihoz hasonló formáját. A kor ízlésének megfelelően letisztult, klasszicista stílusban épült.  Tornya ekkor még fából volt, valószínűleg a XIX. század első felében építették a kőtornyot.

A templom a középkori építészeti hagyományoknak megfelelően épült: kelet-nyugati tájolású, ablakai csak dél felé néznek. (Ez annak a pogány eredetű hiedelemnek az emlékét őrzi, hogy a gonosz szellemek nyugat felől jönnek. A hiedelem a templom építésének idején már nem élt, és nem is volt tudatos, de a templomépítészeti hagyomány Magyarország egész területén megmaradt).

A templom kb. 30 méter magas, falai 88-90 cm vastagok. A belülről nyolcszögletű, téglából rakott toronyban egyetlen, 1948-ban készített harang lakik. A korábbi harangot a háború idején elvitték és beolvasztották. A harang 2007-ben még kézi meghajtással működik.

A templom kórus-része eredetileg sokkal kisebb volt, korábban szinte csak az orgonának adott helyet. Az 50-es években a megnövekedett számú egyházi énekkar befogadására tették alkalmassá, dacolva a hivatalos ateista világnézettel.

xyc

A XVIII. századi, késő-barokk stílusú oltárkép a megdicsőült Szűz Máriát ábrázolja angyalok társaságában. Feje fölött a tizenkét csillagból álló korona, kezében a szűzességet és tisztaságot jelképező liliom, lábaival a kígyó fejére tapos. A kép a bibliai Jelenések Könyvének szövegére támaszkodik: „Az égen nagy jel tűnt fel: egy asszony, öltözete a nap, lába alatt a hold, fején tizenkét csillagból korona” (Jel. 12,1). A kép egyben felidézi a Teremtéstörténet Szűz Máriára utaló szövegrészét is: Ellenkezést vetek közéd és az asszony közé, a te ivadékod és az ő ivadéka közé. Ő széttiporja fejedet, te meg a sarkát veszed célba” (Ter.3, 15). A kép festője ismeretlen.

Értékes falutörténeti emléknek számít a kórusba felvezető, felújításra szoruló falépcső, a padok, és a pusztulásnak indult orgona is.

A szembemiséző oltár csak a XX. század közepén került a templomba. Két-három emberöltővel ezelőtt csak a szentséget őrző oltár foglalta el a szentélyt, kissé távolabb a faltól, hogy megkerülhető legyen a szertartások, körmenetek alkalmával. Mögötte volt a gyóntatóhely. A szentély falát korábban mozaikszerűen elhelyezkedő aranykereszt-motívumokkal díszítették.

lc,lá

A templom bal oldalán látható embernagyságúnál nagyobb feszület egy darab fából készült, egyedülálló művészeti emléknek számít a Dél-dunántúlon.  A XVIII. századi alkotás a késő-barokk esztétikának megfelelő, erős érzelmi hatású naturalizmussal ábrázolja az isteni jellegétől, dicsőségétől megfosztott, agyonkínzott Krisztust, akinek térdei bizonyos szögből nézve emberi koponyákat formáznak (az alábbi kisfilmen jól látható).

mvk

A számos gipsz-szobor, például Szent Antal, Szent Teréz, a Pieta – amelynek ősmintája Michelangelo azonos nevű alkotása – kevésbé értékes, sorozatgyártásban készült.

Itt: Kisfilm a templomról

A belső falu harangtornya

Mintha a falut két oldalról őrizné a két, magasabb ponton fekvő harangtorony, az egyik a belső, a másik (a templomi harangtorony) a külső falué. A belső faluban naponta háromszor megszólaló harangszóra estefelé külső falu misére hívó harangjai felelnek.

A belső falusi harang vasárnap délelőtt a mise előtt egy órával szólal meg. A második harangozás volt a „beharangszó”, ami azt jelentette, hogy a belső faluból el kell indulni, hogy a misére be lehessen érni.

d,dc ,A harang templomi szertartásra hív, hírül adja a halált, felszólít az egyéni imára. Régen hittek abban, hogy elűzi a vihart, jégesőt. Tűzvész, árvíz és egyéb szerencsétlenség esetén mindig félreverték a harangot.  Harangszóra a dolgozó emberek abbahagyták a munkát, levették a kalapjukat, elimádkozták az Úrangyalát – sokan még ma is. Az 50-es évekig a szomszédos iskolában tanuló gyermekek délben együtt imádkoztak harangszókor.

A belső falusi harangtorony a XIX. században épült, klasszicizáló stílusban. Mögötte a régi iskolaépület még az „új”, 1929-ben épült külső falusi iskola mellett is évekig működött.

A hegyi kápolna

ll,éá

A hegyre vezető lakott utcában – a Kápolna utcában – a hegyi út első elágazásánál fekszik a barokk stílusban épült kápolna, amelynek talapzatát 1-2 évtizede erősítették meg. A belső falusiak a templom távolsága miatt, vagy a hegyről jövők ide térhetnek be egy-egy rövid fohászra.

Régebben szokás volt az Orbán-napi körmenet, amely a hegyi úton vezetett végig a templomtól a kápolnáig. A külső falusiak az akkori paplak mögött vezető  hegyútban vonultak a kápolnáig Orbán napján, május 25-én énekelve, imádkozva.

A kápolna előtt álló kőkereszt derekán szent Orbán látható, aki szőlőművelők, kádárok és kocsmárosok védőszentje. Az Orbán napi körmenet célja ennek megfelelően a jó szőlőtermésért való imádkozás volt. A népi hiedelem szerint, ha derült, napos idő van ezen a napon, akkor jó szőlőtermés várható.

A hagyomány szerint a falu népe a törökellenes harcok idején ide vonult vissza istentiszteletre. A Szabari himnusz sorai arra utalnak, hogy a puha agyagfalba menedékként szolgáló barlangokat vájtak a lakók.

Itt olvasható a Szabari himnusz.

A kőkeresztek

,áéűáA hegyi utakon találhatókat is beleértve, a faluban legkevesebb 15-20 kőkereszt van. A keresztek jelek: a faluban is, és az utak mellett, lakott területen kívül is emlékeztetik az embert keresztény voltára. A keresztek talapzatán olvasható az adományozók neve és célja: gyakran családok vagy egyének állíttatták hálából (például a háborúból hazatértek) vagy Isten dicsőségére. A keresztek talapzatához régente gyakran helyeztek koszorút vagy virágcsokrot. A gyalogos búcsújárók a határban lévő valamennyi keresztnél megálltak és imádkoztak.

A keresztjáró napok alkalmával imádkozó körmenet indult a faluban elhelyezett kőkeresztekhez. Keresztjáró napot három alkalommal tartottak egy évben, rendszerint a vasárnapi mise után a tavaszi-nyári időszakban.

A hegy

Szabarnak nincs igazi „hegye”, a zalai dombság ide eső lankás vidékét nevezi a falu „hegy”- nek. A ma már csökkenő jelentőségű dombhát 20-30 évvel ezelőtt még a mindennapi munka egyik fő területének számított, hiszen szinte mindenkinek volt egy-két darab szőleje. A kivágott szőlőtőkék szomorú csonkjai mutatják, hogy a néhány évtizeddel ezelőtti mindennapos szőlőművelés mára szinte csak az idősebbek szabadidős tevékenységévé szorult vissza.

,é,áű

A hegyi utak mentén a legrégebbi, vert töméstechnikával készült, meszelt pincék mellett találunk későbbi téglaépületeket, és egyre több modern, pihenőhelynek szánt, nyaralószerű házat is. A hagyományos pinceépítésztben a bor tárolására alkalmas alsópincék fölé húzták a présházat, nem ritkán egy pihenésre is alkalmas kis szobával. Az alsópincék közül nem egy 150 évesnél is régebbi, a nemespenész ezekben több centiméter is lehet. A legnagyobb hordók 1000 literesek, a régi idők hírnökeiként ugyan meghagyták őket a pincékben, de ritka az a hely, ahol ma is megtöltik mindegyiket a szüret után.

A hegyen főképpen szőlőt termeltek, de kukorica- és krumpiföldeket is lehetett látni. Sokan a szőlősorok közé veteményeztek a jobb föld miatt. Így aztán tavasztól őszig akadt munka, a hegyre járás régebben mindennapos volt. A hegyre gyalogosan menőt szinte mindig behívták egy pohár borra: és ezt a kedves meghívást nemigen illett visszautasítani.

A hegyútban járók a megszokott köszönésformák („adjonisten”) helyett másképpen is megszólították a dolgozókat: „Sok van rajta?” „Siessenek, gyün az esső!” – vagy ha látták, hogy a vége felé jár a munka – „Lassan letellik”.

A hegyre járók érdeklődve figyelték egymást, ki hol tart a munkában. Ha mindkét szomszéd bekapálta már a földet, vagy elvégezte a kötözést, szüretet, igyekezett az ember, hogy ne maradjon el a többiektől. Gondozatlan, gazos birtokot nem is igen lehetett látni, de pincét sem: ugyanolyan gonddal meszelték, javítgatták, ahogy a lakóházat.

A hegy ma már nem a mindennapi munka helye. De a falusiak szívesen ünnepelnek, tartanak legénybúcsút, baráti összejövetelt, születésnapot a régi pincékben. Ennek megfelelően a pincéket egyre lakályosabban rendezik be, alkalmassá teszik a pihenésre, feltöltődésre.

A lakóház

50-60 évvel ezelőtt a faluban még szinte minden ház vertfalú tömésház volt. A ház úgy készült, hogy a kissé nedves, agyagos, törekkel, aprószalmával kevert földet nedvesen két élére állított, rögzített palló közé szórták, megtaposták, majd keményre döngölték a tömőfával. Minden réteg után feljebb emelték a deszkákat a házfal teljes felállásáig. Az ajtók és ablakok helyét a ház elkészültével kivágták (Magyarország más területein keretek segítségével hagyták ki). A kész falat betapasztották, lesimították, majd lemeszelték: vagyis a régi faluban csak fehér színű házakat lehetett látni.

,.,éá

Ez az építészeti megoldás jó szigetelést biztosított, télen tartotta a meleget, nyáron pedig hűvös volt.

A házépítés kalákában történt, a munkára meghívták a rokonokat, ismerősöket, barátokat.

Ha a tetőig elkészült a tömésfal, kicsi májusfát állítottak rá, és a házat körbeállva elénekelték a magyar himnuszt.

A padlózat döngölt földpadló volt, amit vizes, híg agyaggal simítottak el. A padlót gyakran söpörték, és sokszor kellett sikálni és elsimítani. Söprés előtt öntözéssel mintákat is „rajzoltak” a földre, kis száradás után felsöpörték.

A födémet igyekeztek úgy kialakítani, hogy belülről esztétikus látványt nyújtson. A legtöbb esetben fából készült, így szép kontrasztot adott a hófehérre meszelt falakkal. A födém fölött mindenhol fagerendás padlás, a ház alatt pince volt. A padláson tárolták a gabonát, vesszőkosárban a hagymát, kópicban a babot, ritka szövésű ruhaanyagba kötve a sonkát, a használatban nem lévő tárgyakat, a pincében a krumplit, zöldséget, gyümölcsöt.  A tetőt az égetett cserepek megjelenéséig zsúppal, náddal vagy szalmával fedték.

mlml

Az öreg házak (az elnevezés akkor terjedt el, amikor a faluban téglaházakat kezdtek építeni, de mellette meghagyták a régi épületet is: tárolóhelynek, nyárikonyhának, műhelynek stb) – rendszerint 3-4 fő helyiségből álltak. Az utca felől volt egy vagy két szoba. A  második helyiség a konyha, leginkább közvetlenül ide vezetett az egyetlen bejárat. A harmadik helyiség volt a kamra – néha külön bejárattal. A legegyszerűbb lakóház esetében is létezett ez a három helyiség, persze egy család vagyoni helyzetétől függően lehettek eltérések. Az ablakokat zsalugáterrel borították. A konyhai bejárat előtti fedett “pitar” vagy veranda volt, ami közlekedőrész funkcióját töltötte be. Így az eső nem verte az ajtót, többnyire itt beszélgettek, üldögéltek nyáridőben.

A fehérre meszelt, egységes képet nyújtó vályogházak helyét később átvették a tartósabb kő- és téglaépületek. A falusiak sokat adtak arra, hogy az utca felőli homlokzat minél szebb legyen. Az ablakokat körülvevő gipsz-díszítmények már a 30-as években divatba jöttek. A házak színesedtek, a zsúptető helyét átvették a tartósabb anyagok.

A konyha a családi élet központja volt, a ház leginkább belakott része.  A konyhában főztek, ettek, napközben pihentek, télen, rossz időben vagy este itt beszélgettek, végezték a téli benti munkákat, fontak, hímeztek, varrtak, faragtak.

Mindig itt fogadták a vendégeket is. A kaput, ajtót korábban nem zárták, a látogatóba érkező általában hangos üdvözléssel jelezte jöttét. A vendéget, a látogatóba érkező rokont beljebb invitálták, leültették, és magyar szokás szerint mindig megkínálták (főleg itallal, de sok háznál mindig volt erre a célra félretett harapnivaló is). A szíves vendéglátás fő jele az volt, hogy a munkát letették, leültek, és a vendéggel hosszasan beszélgettek. Amikor az indulni készült, tartóztatták, távozáskor pedig a kapuig kísérték, és nem ritkán még a kapuban is hosszan elbeszélgettek.

A nem várt vagy nem hívott vendéget – például a hegyről, földekről jövet betérőt – is szívesen látták. A szomszéd vagy a faluban élő közeli rokon szinte mindennapos betérése nem számított vendégségnek. Ha ilyenkor a rendes munkát (főzést, itatást, söprést) nem hagyták abba, a látogatónak illett észrevennie, hogy akadályozza a munkát.

A világítás petróleumlámpával történt. Használták a szögre akasztható és a talpas petróleumlámpát is.

A „házitűzhely” – korábban kemence, később sparhelt – csak a konyha fűtésére volt alkalmas a téli hidegekben, a szobákat sok helyütt télen nem fűtötték, kizárólag alvásra használták. A kemencéket sárból tapasztották és fehérre meszelték. Ezzel fűtöttek, itt főztek, a kemencepadkán aludtak.

A ház körül

Az udvar régen kerítés nélküli, osztatlan hely volt. A baromfi szabadon járt-kelt, ezért a legtöbben tulajdonjelekkel (színes szalagokkal, levágott körömmel) azonosították a jószágot. A füvesített, virágosított első udvart  később fakerítéssel választották el az állattartásra alkalmas hátsó udvartól, ahol a  gazdasági épületek helyezkedtek el: az istálló(k), pajta, kocsiszín, a góré, és az egyéb ólak.

Még 10-15 évvel ezelőtt is elterjedt volt Szabarban a szarvasmarhatartás: főképpen a tejhaszon és a kisebb részben a munkavégzés (igavonás) miatt. Szinte minden háznál volt két-három tehén, amelyek legeltetése kollektív módon történt: a falucsordát a megbízott felügyelő, a csordás tavasztól őszig a közeli legelőre naponta kihajtotta. Az esti órákban érkezett haza a csorda, az adott időben minden háznál kint állt a gazda vagy a gazdaasszony várva a marhákat.llá

A legeltetés mellett a téli istállózó tartásban száraz takarmányon, szénán, kukoricaszáron és répán éltek a marhák. Jászlakból ettek, az itatás a reggeli és az esti órákban vályúból történt. Az istállót évente meszelték, a takarmányt az istállóhoz kapcsolódó szénapajtában tárolták. A tehénfejés főként női munka volt. A háromlábú fejőszéket a tehén jobb oldalán helyezték el, korábban fa-, majd később bádogedényekbe fejtek. A tejtermékek a paraszti táplálkozás szerves részét alkották. A tejet magában is itták, aludttejet, tejfölt, túrót, vajat készítettek belőle.

A főzéshez, mosáshoz, tisztálkodáshoz, öntözéshez használatos vizet a minden udvarban megtalálható kutakból nyerték.  A kerekes kutak néhány szép példánya máig megtalálható a faluban.

A ház körül baromfiakat, főleg tyúkokat, de korábban sok helyen kacsát és libát is tartottak. A baromfi húsa és a tojás hasznosult a táplálkozásban, a liba- és kacsatollból pedig dunnát készítettek.

Az udvar tisztántartása női feladat volt. Legalább hétvégenként, de néha többször is az egész udvart felsöpörték és söprik ma is. Amíg az utcát nem aszfaltozták, a ház elé eső utcarészt is rendszeresen söpörték.

Lakberendezés, bútor

A bútorokat sokan mesterekkel készíttették, de voltak ügyes kezű emberek, akik maguk készítették el egyszerű szekrényeiket, ágyaikat, ládáikat, sámlijaikat, hokedlijeiket.

,ldád

A berendezés egyszerű, praktikus volt. A szobákban rendszerint csak az ágy(ak), a szekrény és láda vagy komód („sublat”)  volt, ülőalkalmatosságok és asztal csak ritkán, hiszen az alváson kívül másra nem használták (sok helyütt nem is fűtötték). Az ágykeretbe szalmazsákot tettek, azon ágyaztak meg. Másutt egyszerűen csak szalmát szórtak az ágykeretbe, és lepedővel leterítették. Télen nehéz dunyhával (dunnával) takaróztak, nyáron pokróccal, de előfordult, hogy semmivel.

Jellegzetes volt az ajtók mellett elhelyezett kis szenteltvíztartó, amit búcsújáró helyeken szereztek be. A hálószoba falán szinte mindenhol volt szentkép (természetesen papírra nyomott, keretezett formában, hiszen eredeti festményekre nem telt), és nagy becsben tartották, gyakran örökségül hagyták a szenteket ábrázoló gipsz-szobrokat.

A XX. század első felében jöttek divatba az olcsóbb, fenyőből  készült ónémet stílusú bútorok: ezek már egy polgáriasabb ízlés jelzői voltak.

dds

A díszesen faragott „sublat” szinte minden házban megtalálható volt. Ebben tartották a vászonabroszokat, az egyéb ruhaneműt, de van olyan idősebb szabari, aki látott kisgyermeket a sublat kihúzott alsó fiókjában aludni. Ha nagy volt a család, és kevés a bútor, előfordult, hogy a csecsemő teknőben aludt az ágy alatt.

A konyhában asztal, székek – esetleg pad –, hokedli, sámli, polcok és tálalószekrény („ómárjom”) volt, általában ez volt az egész lakás egyszerűen, de legbarátságosabban berendezett, fűtött helye. Kevés volt a dísztárgy: néhány porcelán vagy saját hímzés a tálalószekrényen, egy-egy szebb festett tányér a falon, hímzett falvédők.

Tovább Az emberélet útja oldalra