A vallásgyakorlás központi színhelye a falu temploma, noha a templomon kívül is rendre találkozott az ember a hitére, vallására emlékeztető jelekkel: például a faluszerte (és a hegyútban) előforduló kőkeresztekkel, a kápolnával, a déli és a pénteki háromórás harangszóval, a minden házban megtalálható szentképekkel és szenteltvíztartóval.

Régebben vasárnap két misét is mondott a pap, a korábbi kismisén főként a gyermekek és a fiatalabbak vettek részt, a nagymisén a felnőttek. A régiek még emlékeznek a latin nyelvű misézésre, és arra az időszakra, amikor még nem szemben, hanem háttal misézett a pap.

A templomban a hagyomány szerint a baloldali padsorban ültek az asszonyok, a jobb oldaliban a férfiak. A hajadon lányok és a legények az oltár előtti teret szinte betöltötték: elöl álltak a legfiatalabbak, mögöttük kor szerint az egyre nagyobbak. Később a férfiak főleg a kórusban és a sekrestyében gyülekeztek.

A rendszeresen templomba járóknak meghatározott, állandó ülőhelye volt (ezt jelölték a saját derékmelegítő párnák is).

Még 20-30 éve is mindenki – férfiak, nők és gyermekek is) hordott magával imakönyvet a szentmisékre. Szokás volt, hogy az új ruhát legelőször vasárnapi misére vették fel. A vasárnapi, de még inkább a nagy ünnepek (pl. a karácsonyi éjféli mise alkalmával) teljesen megtelt a templom.

Az emberi élet eseményeinek rendjét nagyrészt a vallás határozta meg. A megszülető gyermek megkeresztelése, elsőáldozása, bérmálása, egyházi házasságkötése a családok fontos ünnepi alkalmai voltak.

 

 

A böjtöt sok esetben a gyermekekkel is betartatták, ha már nem voltak olyan kicsinyek, még akkor is, ha rájuk nem vonatkozott az egyházi rendelkezés. A vallásgyakorlásban maguk a szülők mutattak példát: a déli Úrangyala-mondással, a rendszeres gyónással, gyakori templomba járással.

A vasárnapi és a hétköznapi szentmiséken túl egyéb alkalmai is voltak a vallás gyakorlásának: a  májusi litániák (amelyekre az idős asszonyok magukkal vitték a kisebb-nagyobb unokokákat) decemberben a Szállást keres a Szent Család-ájtatosság, nagyböjtben a keresztút-végzés, a szentségimádás, vagy a megszakítás nélküli szentség-őrzés. Templomon kívül több éven keresztül működött a „lurdi ájtatosság”: egy háznál a csoportba összegyűlő asszonyok Szűz Máriához szóló imáival.

 

 

A vallásgyakorlásban főleg az idős asszonyok jártak az élen, a férfiak általában visszafogottabban vettek részt a az eseményekben. A nagy ünnepeken, például a körmenetek, vagy a karácsony előtti templomdíszítések és az úrnapi sátorkészítések alkalmával azonban kivették a részüket az előkészítő munkálatokból.

 

A falu népe az egyházi eseményeket nagy odaadással készítette elő. 1948-ban nagyszabású körmenettel ünnepelték Jézus Szíve vasárnapját, amelyet Kiszely Adél Astrida, a Szabarban élő „kedvesnővér” emlékiratában pontosan dokumentált:

 

„…határtalan volt a lelkesedés Jézus szíve vasárnapján, amire már természetesen megérkezett a plébános úr. A férfiak megépítették hatalmas tábori oltárukat, a lányok feldíszítették, háttérben a zöld hegykoszorú!

Milyen áhítatra tudott mindez mindnyájunkat hangolni! Már hajnalban nyüzsgött a készületben az egész Vízállás.  (…) a szomszéd falvakat is meghívtuk. Jöttek is zászlóstul, szobrostul, papostul. A leánykar énekelt a szentmisén. (…) Végig, amerre a körmenet haladt, a templomtól a színhelyig virág, az ablakokban és égő gyertya…”

 

A körmenetek a legnagyobb vallási eseménynek számítottak. A feltámadási vagy az úrnapi körmeneten kívül régebben több alkalommal (pl. Orbán napon vagy Jézus Szíve vasárnapján is)  végigvonultak a falun – mivel a körmenet korábban nem korlátozódott a templomudvarra – az ünneplőbe öltözött emberek. A felvonulás sorrendje általában kötött volt: elöl vitte egy legény a keresztet,  majd a négy lábon álló umbella alatt a pap az oltáriszentséget. Mellette a lámpásokat és a templomzászlókat ünneplő ruhába öltözött lányok, és ez után haladt  az éneklő, imádkozó menet.

 

Nagy hagyománya volt a búcsújárásnak. Főképpen búcsúszentlászlói, vasvári, segesdi, sümegi, andocsi, keszthelyi búcsúkra indult gyalogos csoport a faluból. Hetekkel előtte kihirdette a pap, 1-2 nappal előbb indult a menet az útrabocsátó mise után. A faluhatárig kísérték őket az itthonmaradók. Pajtákban kaptak szállást, útközben imádkoztak, énekeltek.

A fiatal lány idős korában is keresztanyámnak szólította mosdató keresztanyát, aki a  “szentesbúcsún” megmosdatta.

Noha az egyház a középkortól kezdve tiltotta a mágikus szokások gyakorlását és a babonás hiedelmeket, a falusi emberek nem érezték ellentétesnek, egymást kizárónak a vallást és a mágikus gyakorlatot. Szabarban is számos hiedelem és szokás őrződött meg – akár cselekvés, akár csak szövegek formájában.

Az ötvenes években még volt olyan asszony, aki az ijedt gyermeket „megöntötte”, egyházilag nem elfogadott „imádság” kíséretében. A búcsújáró asszonyok gyógyító erejűnek tekintették a kegyhelyről hazahozott szenteltvizet, a közelgő vihart elűzhetőnek vélték harangszóval.

A munkavégzéshez is kapcsolódtak babonás szokások: a tököt például futva kellett vetni, hogy a szára is jó messzire kússzon, a lakodalmas vaníliás perec sütésekor pedig jó magasra kell ugrálni a kemence előtt, hogy a perec is szép, magas falú legyen.

 

Néhány hiedelem:

Tojást nem szabad megköszönni, mert nem kel ki.

Virágbujtást sem, mert nem üdül meg.

Minden ételt jobbfelé kell keverni (másképp “megkeveredik az idő”).

Halottak napja hetibe: tilos káposztát eltenni, kenyeret sütni, mosni.

Karácsonyi abroszból kell vetni tavasszal a magot.

Fáj a kisujjam, eső lesz.

Keveregnek a kányák, eső lesz.

Egyedkor esik – esős szeptember lesz.