Öltözködés

Az öltözetnek, a viseletnek sok esetben szimbolikus jelentése volt. Az ünnepi és hétköznapi öltözet jelentősen különbözött egymástól, bizonyos ruhadarabokat csak férfiak, másokat csak nők hordtak, elkülönült egymástól a hajadonok és fiatalasszonyok, valamint az idősebb asszonyok viselete (a férfiak öltözködésében kevésbé volt ilyen korcsoportos megoszlás).

éáűűű

A pólyából kinőtt gyermekek öltözetében néhány évig nem jelezték a gyermek nemét. A 4-5 éves gyermekeknél már elkülönülnek a nemek, a leányok innentől kezdve – halálukig – csak szoknyát hordanak. A kislányok haját nem vágták, és kora gyermekkortól kezdve nagy masnikkal hangsúlyozták. A kisfiúkat rövidnadrágba, a kislányokat térden felüli rövid szoknyába öltöztették. a hosszabb nadrág és térdig érő szoknya a nagyobb gyermekek kiváltsága volt.

A serdülő lányok és fiúk öltözéke már nem sokban különbözött a felnőttekétől.

 A férfiviselet elengedhetetlen kelléke volt a kalap – akár hétköznap, munkában, akár ünnepnapon. Az ing fölött posztóból készült ujjast viseltek, alul posztónadrágot (a szövet csak az 1950-es években terjedt el), és az év sokkal nagyobb részében hordtak csizmát, mint manapság.  A hétköznapi munkaruha tartozéka volt a (kékfestett, zsebes) férfikötény (akár fél, akár melles formában).

A férfiak ünneplő ruhája színekben visszafogott, fekete-barna-szürke felsőruha volt, fehér inggel, ünnepi kalappal. A kalap jelentősége sokkal nagyobb volt annál, minthogy csupán védje a fejet a hidegtől vagy a napsütéstől. A kalaplevétel minden esetben a tisztelet jele: templomban, temetőben, kőkereszt előtt, vendégségbe érkezéskor. A kisfiúkat korán megtanították arra, hogy sapkájukat levéve kell a templomba belépniük.

A hajadon lányok a hajukat fonták, kendőt csak nagy hidegekben kötöttek. Innen származik a szólás: ha valakinek „bekötik a fejét”, vagyis asszonnyá lesz, az onnantól kezdve nem hagyja szabadon a fejét. Az asszonyok is fonták a hajukat, majd kontyba tűzték. Ünnepeken gyöngyös kontyfedőt hordtak, a fiatal menyecskék színesebbet, az idősebbek leginkább feketét. A legidősebb asszonyok a kontyfedőre fekete kendőt is kötöttek. Fejkendőt a fiatalasszonyok is hordtak a hétköznapokon, rendszerint hátul, a tarkónál megkötve. A bársonyból készült konty alatt mosható fejkötőt hordtak. A kontyhoz bőszoknya illett – néha akár 8-10 alsószoknyával is. A városias típusú, szűk egészruhákat hordó nők nem viselték a kontyot.

A nők kizárólag szoknyában jártak, az 50-es évekig. Asszony koruktól kezdve fejkendőt hordtak. Felsőruházatuk az ing fölé vett rékli (elöl gombos blúz) volt, bő szoknyájuk alatt alsószoknya, fölötte kötény.

Kötény az ünneplő ruhához is dukált, természetesen finomabb anyagból, pl. selyemből. Kedvelt volt a rojtos kendő többféle változata: a nyomott mintás rózsás kendőt ünnepi alkalmakkor hordták a fiatal lányok. Az idősebb asszonyok télen hárászkendőt hordtak: ez kb. 2×2 méreteres, félbehajtott kötött vagy horgolt, vastag kendő volt, amelyet elöl a mellükön kereszteztek, és hátul kötöttek meg.

A szűk szoknyák és az egészruhák városi hatásra kezdtek terjedni az 1940-es évektől. Az asszonyok lábbelije a férficipőhöz hasonlatos, kényelmes félcipő vagy télen a bőrcsizma volt, de amikor csak az időjárás engedte, inkább mezítláb jártak.

A megözvegyült asszonyok, vagy akiknek szerettei közül sokan meghaltak, gyakran már az 50-es éveiktől kezdve szinte csak feketében jártak.

Vasár- és ünnepnapokon mindenki a legszebb ruháját vette fel. A fiatal lányok még akkor sem ültek le a templomban ha volt hely, nehogy frissen keményített szoknyáik meggyűrődjenek. Kedvelték a színes, rózsás kendőket, az élénk színeket.

Mesterségek

A falusi nép használati és dísztárgyainak egy részét maga készítette. Nem mindenki értett ugyan minden mesterséghez, de ismertek voltak a faluban az ügyes kezű iparosok.  Az iskolai jegyzőkönyvek szerint – amelyek feltüntették a szülők foglalkozását – 1950-59 között a faluban volt ács, cipész, kádár, lakatos, kovács, asztalos, kályhás és kőműves. Az egyszerűbb használati tárgyak elkészítéséhez azonban nem kellett iparosember. A kézimunkához szinte minden asszony, a kosárfonáshoz, seprűkötéshez pedig szinte minden férfi értett, de közöttük is voltak kiemelkedően tehetségesek.

Kópic, szakajtó

kléáálkkl

A szalmafonás főleg férfimunka volt, mert erős kezet kívánt. Ilyen módon készültek a gabona, bab, liszt, vagy tojás tárolására, a kenyér kelesztésére alkalmas szakajtók és kópicok. A szalmát először spirál alakban szorosan összetekerték. A köteget egy csúsztatható gyűrű tartotta egyben, míg erős vasszurkáló segítségével a fűzvesszővel fonták át és húzták szorosra az egymásra simuló szalmakötegeket (annyira, hogy a darált gabona, vagy a liszt sem szóródott ki belőle). Kelesztéskor a tésztát kimondottan erre a célra használatos, vászonból készült szakajtóruhával takarták le.

Csuhéfonás

őéléá

Kukoricacsuhéból készítették a cekkereket (táskákat), a lábtörlőket, edényalátéteket, papucsot, de a kemence takarítására alkalmas pemetet is.  A kukoricafosztáskor a belső, puhább és fehérebb fedőleveleket leszedték, és csomókba kötve megszárították. Ezután csíkokra hasították, beáztatták, és ezeket összesodorva készítették el a fenti használati tárgyakat speciális fonástechnikával. A különböző tárgyak elkészítéséhez farámákat használtak.

Vesszőfonás, kosárkötés

A kosarakat hántolatlan fűzvesszőből készítették. Az alkalmas vesszőket ősszel szedték. Szabarban főleg fenekes-füles kosarakat készítettek, amelyek jó szolgálatot tettek krumpli- és kukoricaszedéskor. A kosárfonás tipikusan téli munka volt, a ház vagy valamelyik gazdasági épület fűthető helyiségében történt. Először a fenék váza készült el 6 darab pálcából, amit körbefonnak. Ezután vesszőket dugdosnak a fenékbe, majd felül összekötik, és kezdődhet az oldalfonás, szegés, végül a fül elkészítése. Mogyoró- vagy bodzavesszőből fonták régen a kerítéseket is, a kosárkötéshez hasonló technikával.

Hímzés, horgolás, kézimunka

A hímzés az asszonyok időtöltése volt, főleg télidőben. Az oltárterítők, pólyák, párnák és paplanhuzatok, a lakodalmas ünnepi kötények, az alsóneműk és ingek, zsebkendők széleit hímzéssel díszítették. A hímzésminták kézről kézre jártak az asszonyok között, de volt, aki maga tervezte meg hímzésmintáit, vagy füzetbe gyűjtötte az ismert vagy általa tervezett motívumokat.

A hímzés tipikusan késő őszi, téli időtöltés volt, hiszen tavasztól őszig a nagyobb mezőgazdasági munkák lekötötték az asszonyok teljes idejét.

Mint Magyarország más területein, itt is divatosak voltak a feliratos falvédők: ezek az ábrázolt kép mellett istenes, tréfás vagy bölcsességet tartalmazó szövegekkel egészültek ki. Gyakori volt falvédő-szövegként a Házi áldás is.

A lányok és asszonyok horgolni is megtanultak, a horgolt függönyök, terítők és terítőszélek időtállónak bizonyultak és újra divatba jöttek.

kon

Az asszonyok ruháikat vették is, de nagy részüket maguk varrták: előbb kézzel, majd az 1920-as évektől elterjedő varrógéppel.

Külön mestersége alakult ki a kontyvarrásnak. A mindig szimmetrikus, virágmotívumokat idéző mintát nem rajzolták előre, hanem szabad kézzel alakították. A gyöngyöket hol egyenként, hol a többet a cérnára fűzve erősítették az anyagra. A fiatalok körében a kedvelt alapszínek a piros, a bordó, a zöld és a kék voltak. Az idősebbek kontyfedője fekete bársonyból készült, a gyöngyök színe is visszafogottabb volt.

Írott mézes és diótorta

 A Magyarország más területein népszerű mézeskalács párhuzama lehet az írott mézes. Igaz, hogy ennek formája csak egyszerű korong, de cukormázzal készült mintáinak szépsége, egyedisége nem marad el más vidékek hasonló típusú mézes bábjaitól. Az írott mézes régebben nem hiányozhatott egyetlen lakodalomból sem, de készítették húsvétra, karácsonyra is.

Az „írott” név onnan származik, hogy a szóhasználat szerint ezeket az édességeket „írták”, rendszerint kiszúrt végű zacskóból nyomtak a süteményekre (a hímes tojáshoz hasonló) mintákat cukormázból.

A művészien kimunkált, égetett cukorból készült diótorta is a lakodalmak (esetleg keresztelők) kötelező eleme volt. A torta általában stilizált virágkosarat, bárányt, galambokat ábrázolt. Befejező műveletként még cukormázzal is díszítették.

A képen a következők lehetnek: 3 ember, álló emberek és túra/szabadtéri