– doktori disszertáció –

Teljes dokumentum:

A nyelvi mágia eszközei az epikus ráolvasó imádságokban

Rövid összefoglalás:

  1. A KUTATÁS TÉMÁJA, CÉLJAI ÉS MÓDSZERE

 

A mágia a társadalmi struktúrák és a tudományok kialakulása, a gondolkodás fejlődésében betöltött alapvető szerepe, valamint lélektani vonatkozásai miatt több tudományterülethez is kapcsolódik. A “kezdetleges életmódot folytató primitívek” kultúrájának alaposabb leírása nyomán születtek meg a mágia alapfogalmai és nagyobb elméleti rendszerezései (J. G. Frazer 1890/1998; M. Mauss 1903/2000; E. Durkheim 1912/2003; B. Malinowski 1925/1954, 1935/1965; C. Lévi-Strauss 1958/2001).  Az antropológia, a néprajz, a szociológia, a pszichológia és a nyelvészet eltérő szempontok alapján foglalkozott a mágia jelenségeivel, ennek megfelelően a fogalomnak különböző értelmezései jöttek létre.

 

A mágiával szemben a nyelvi mágiának nincs elmélete. Az enciklopédiák szócikkei a nyelvet a mágikus eljárás egyik eszközeként tartják számon (azonos szinten a mágikus tárggyal), vagyis a nyelvi mágiát egyszerűen alárendelik a mágia általános törvényeinek.

 

Frazer mágiaosztályozásának alapja a szemiotikából ismert két jeltípus, az ikon és az index alkalmazása a mágikus eljárásokra. Frazer logikája szerint maga a mágikus eljárás a jelölő (kép), a kívánt eredmény, a hatás pedig a jelölt. A kettő közötti viszonyt a homeopátia (hasonlóság), illetve az átvitel (érintkezés) törvényeként definiálja* (Frazer 1998, 23). A későbbi kutatók elfogadják Frazer osztályait, és kiegészítik az ellentétes (Mauss 2000, 105) valamint a mimetikus mágikus rítus (Durkheim 2003, 328) kategóriájával. A példaként felhozott esetek azonban sok esetben a komplex mágikus eljárásból kiragadott mozzanatok. Voltaképpen tehát nem a mágikus eljárást, hanem az eljárás egyes szegmenseit határozzák meg, a folyamatnak épp azt a részét kiemelve, amely a tárgyalt kategóriába illik. A mágikus eljárások a legtöbb esetben cselekvéssorozatok (a nyelvre vonatkoztatva beszédaktus-sorozatok), amelyekben egyidőben és egymásra rétegződve többfajta jelviszony reprezentálódik. Maga a teljes mágikus eljárás is jelként fogható fel, amely a szimbolikusan értelmezett térben, időben és szereplőkkel zajlik.

A mágikus nyelvre mindez hatványozottan igaz. A nyelvi mágikus eljárások szemiotikai leírásánál nem zárhatjuk ki a szimbolikus összetevőt (a kimondás maga szimbolikus értelmű, ahogy a valóra váltást, a valóság megváltoztatását jelenti; a szöveg maga jel; a nyelv pedig önmagában is szimbolikus rendszer). Egy olyan, látszólag egyszerű eljárás, mint a tabuisztikus név kimondása a szemiózisnak egyszerre több folyamatát indítja el (noha a maga szövegszerűségében tovább nem osztható)*.

Dolgozatom első része tehát a mágiaosztályozások kritikai megközelítése, amelyek alapvető problémáját abban látom, hogy csak a mágikus eljárás egyes mozzanatait tudják megragadni. Szükségesnek láttam, hogy a mágikus eljárások leírásába bevonjam a szimbolikus kapcsolaton alapuló eljárást is, amely a mágia formáinak osztályozásai között eddig nem szerepelt. A mágikus aktusokat úgy értelmezem, mint különböző szintű szimbolizációs és más jelkapcsolatra épülő eljárások komplex jelenségét.

Feltételezésemet – hogy a nyelvi mágia az általános mágiaelméletektől eltérő értelmezést kíván – konkrét szövegekre alapozva kísérlem meg bizonyítani.  A mágikus funkciójú szövegtípusok közül – nyelvi mágikus eszközeik gazdagsága miatt – az epikus ráolvasó imádságok bizonyultak legalkalmasabbnak a mágikus (nyelvi) kommunikáció sajátos tulajdonságainak leírására. A legfontosabb kérdés számomra az volt, hogy megragadhatók-e pontosan azok a tartalmi, formai, logikai és funkcionális jegyek, amelyek „mágikussá” tesznek egy szöveget.  Kutatásom fő céljai a következők:

  • A nyelvi mágia formáinak, eljárásainak szemiotikai szempontú összegzése, az ismert mágiaelméletek újragondolása a nyelvi mágia szempontjából, és a trópuselméletek alkalmazhatóságának felvetése.
  • A nyelvi mágia pragmatikai megközelítése a beszédaktus-elmélet (Austin 1990) alkalmazásával, valamint a mágikus nyelv vizsgálata Dell Hymes (1972/1992) beszédmodelljének tükrében.
  • A mágikus nyelvi funkció értelmezése.
  • Egy mágikus funkciójú szövegtípus, az epikus ráolvasó imádság általános szövegtani leírása, jellemző szövegegységeinek meghatározása. Azokat a mágikus nyelvi eszközöket, amelyeket még a terjedelmesebb ráolvasások is csak egyenként tartalmaznak, itt egy szövegen belül találjuk meg, vagyis az epikus ráolvasó imádság a magyar folklórban ismert mágikus nyelvi eljárások „gyűjtőműfajaként” is felfogható. Éppen ezért e szövegtípus vizsgálata nagyban hozzájárulhat a nyelvi mágia mibenlétének vizsgálatához.
  • Az epikus ráolvasó imádság szövegszemiotikai megközelítése (visszacsatolás a nyelvi mágia formáinak általános szemiotikai leírásához).

 

A 60-as évektől kibontakozó modern szemiotikai és szövegelméleti kutatások termékenyen hatottak a folklorisztikára. Az etnoszemiotikai szempontú szövegelemzésnek gazdag hagyománya alakult ki Magyarországon. Voigt a magyar nyelvészet „sajátszerű vonásának” tartja, hogy a nyelvészeti kutatások a szélesebb értelemben vett kultúrakutatás szempontjából is fontos kérdéseket vetnek fel (Voigt 1982, 144). A három tudományág hagyományosan jó viszonyát és eredményes együttműködését mutatják a tudományközi keretben intenzíven folyó kutatások.* Az etnoszemiotikai, szövegszemiotikai és folklórlingvisztikai tárgyú tanulmányok sokszínűségükkel jelzik a folklór, a szemiotika és a nyelvtudomány eredményei ötvözésének gyümölcsöző voltát, és az interdiszciplináris szemlélet térhódítását a tudománytörténetben. Disszertációm ehhez a hagyományhoz kapcsolódó, folklór anyagon végzett, a folklór terminológiáját, valamint a nyelvészet és a szemiotika módszereit alkalmazó nyelvészeti leírás.

 

Az elemzés alapja 277 szöveg, amelyeket az analógiák alapján epikus ráolvasó imádságnak neveztem el. Az „epikus ráolvasó imádság” megnevezés nem szerepel a folklorisztikai szakirodalomban. Az archaikus népi imádságnak és a ráolvasásnak egyaránt terjedelmes szakirodalma van (Erdélyi 1976, 1988, 1999; Polner 1978, 2000; Pócs 1985/86, 1986, 1988; Salamon 1987; Silling 1995; Tánczos 1995, 1999, 2000, 2001; Harangozó 1998; Takács 2001; P. Daczó 2003), s a szerzők gyakran szót ejtenek a besorolás nehézségeiről.  Az epikus ráolvasó imádság az említett két folklórműfaj határán (érintkezési területén) elhelyezkedő szövegtípus. Az archaikus népi imádságok és a ráolvasások felől nézve egyaránt perifériális helyzetük miatt eddig nem élveztek kitüntetett figyelmet, folklorisztikai és nyelvészeti szempontból kérdések sorát vetik fel. Hagyományozódás, hordozó réteg, motívumok és stílus alapján az archaikus népi imádságokkal és a ráolvasásokkal rokoníthatók, és a kettő közötti átmenet különböző fokozatait valósítják meg. A gyűjtők azonban szükségesnek látták, hogy az archaikus népi imádságtól és a ráolvasástól megkülönböztessék őket. Ez a szándék érhető tetten a különböző elnevezésekben (ráimádkozás, ráolvasás, epikus maggal bíró ráolvasás, bájoló imádság, bájoló-ráolvasó imádság, ráolvasás funkcióban élő imádság). A bizonytalanság abból ered, hogy ezek a szövegek nem sorolhatók egyértelműen a klasszikus archaikus népi imádságok közé, és a hagyományos ráolvasásoktól markánsan eltérő vonásokat is mutatnak. A szövegek egyaránt betöltenek mágikus és imafunkciót. Terjedelmük, nyelvi fordulataik, bonyolult tér- és időrendszerük, valamint motívumaik az archaikus népi imádságokkal való rokonságukat erősítik, míg a nyelvi mágia eszközeinek sokasága, amelyeket külön-külön az egyes ráolvasás-típusokban találunk meg (parancs, fenyegetés, elküldés, félrevezetés, analógia), a ráolvasásokhoz kötik őket.

Az epikus ráolvasó imádságok vizsgálatát több tényező indokolja. Egyrészt ezek a „legrégibbnek tartott ráolvasás-típusokat képviselik” (Pócs 1986, 266). Nagy számuk, mágikus eszközökben való gazdagságuk, funkcionális összetettségük, a rokon szövegtípusoktól eltérő igen szigorú szerkesztésmódjuk, az archaikus népi imádságokkal és a ráolvasásokkal részben közös, másrészt eltérő jegyeik alapján arra következtethetünk, hogy önálló szövegtípusról kell beszélnünk.

Az epikus ráolvasó imádságok szövegtani leírásához, és a bennük megjelenő nyelvi mágikus eszközök meghatározásához két forrásra támaszkodtam:

  • , az adatközlők szövegekhez fűzött megjegyzései, amelyek főképp a funkció, a hagyományozódás, a szövegmondás helye és ideje, valamint a hordozó réteg szempontjait vetik fel;
  • , a szöveganyagból empirikusan elvonható jellemzők (struktúra, tér- és időszerkezet, szereplők rendszere, motívumok).

Az előzetesen felállított kritériumrendszer alapján (funkció, emotív viszony, hagyományozódás, hordozó réteg, a szövegmondás helye és ideje, a szöveghez kapcsolódó cselekmény, terjedelem, tematika, narráció, szövegvilág, szerkezet, kifejtettség) az archaikus népi imádság- és ráolvasás-gyűjteményekből* a prototípus-elmélet (Eysenck-Keane 1997; Geeraerts 1997; Tolcsvai Nagy 2003) tanulságait is felhasználva 277 szöveget különítettem el, amelyek jellemzőik alapján azonos kategóriába sorolhatók.

EREDMÉNYEK

Bár egyetlen mágikus funkciójú szövegtípus vizsgálatával nem tekinthető megoldottnak a nyelvi mágia problémája, az egyes vizsgálati szempontok az alábbi módon járulhatnak hozzá a mágikus nyelvi kommunikáció természetének általános leírásához:

  • A szövegtípus vizsgálata rámutat a hagyományos mágiaelméletek újragondolásának szükségességére.
  • Az epikus ráolvasó imádságok funkciójának vizsgálata fontos adalékokkal szolgálhat a mágikus nyelvi funkció meghatározásához.
  • Az epikus ráolvasó imádságok szövegvilágának elemzése a mágikus gondolkodás, a mágikus világkép törvényszerűségeinek leírásához szolgálhat tanulságul.
  • Az epikus ráolvasó imádságok szövegegységeinek meghatározása rámutat a nyelvi mágia konkrét, nyelvtanilag megragadható eszközeire.

 

Az epikus ráolvasó imádságok szövegvilága* szigorú struktúrát mutat. Az epikum lényege minden esetben a kozmikus rend megzavarása. A fennálló kozmikus rend lényege, hogy mindennek megvan a maga helye. A szövegben pontosan kijelölhető a különböző világok határa, a tér, idő és a szereplők választóvonalai pontosan  egybeesnek. Az imádságok univerzuma rendezett.

Ha az ártó démon kilép hatásköréből (az emberi világ irányába), felborítja a természet ősi rendjét. A rend megzavarása aktivizálja az égi hatalmakat, s a mágikus eljárás során így az élesen elváló szférák között időleges kapcsolat alakul ki, melynek nyomán – amint ezt a szöveg kifejezi – a démon visszatér lakhelyére. A mágikus világképben mindennek megvan a maga helye: az ártó szellemeknek az emberektől távol (a magas kősziklákon, a hideg havasokban, a föld mélyében), az embereknek a földön, a szenteknek a paradicsomban. Ez a felosztás a mágikus eljárás spirituálisan értelmezett lényegéhez is elvezet, miszerint a mágia végső célja ennek a statikus rendnek a visszaállítása, a természet harmóniájának, rendjének megőrzése.

Az epikus ráolvasó imádságok szerkezeti elemzésének az a célja, hogy a szövegeket úgy tagoljuk jól beazonosítható egységekre, hogy az egyes mágikus eljárások egymástól elválaszthatók legyenek. Az epikus ráolvasó imádságok elhatárolt egységei szakrális értelműek (a személyek, a színhelyek, az idősíkok változásai és maguk a cselekvések is), az archetipális szimbólumelmélet (Tánczos 2001) alapján képi-szintaktikai egységek.  A szövegek sztereotip formulákból építkeznek.

Az epikus ráolvasó imádságok felépítése, értelmi egységeinek sorrendje meglepően szabályos eredményt mutatott. Az egymástól elkülönített értelmi egységek nem kötelező elemei az epikus ráolvasó imádságoknak, bármelyik egység kimaradhat, de ez nem változtatja meg a többi szövegegység sorrendjét. A szövegek felépítésében sajátos logika érvényesül: a kozmikus időbe vetített történettől, amely a baj körülírását, a szimptóma meghatározását tartalmazza, több lépésben eljutunk a baj megszüntetéséig, az ártó szellem eltakarodásáig, a jelen helyzetre értelmezett gyógyulási folyamatig.

Az epikus ráolvasó imádságok szövegtípusának többfajta eszközzel történő körülhatárolása (illetve elválasztása a rokon szövegtípusoktól) kísérlet arra, hogyan alkalmazhatók a szövegtani kutatások eredményei a folklorisztikában.

A kutatás során arra kerestem választ, hogy mi tesz mágikussá egy szöveget, megragadhatók-e konkrétan és egyenként azok az elemek, amelyek alapján egy adott szöveget mágikus funkciójúnak minősítünk, s vannak-e felismerhető jegyei a mágikus verbális kommunikációnak.

Sok példa azt igazolja, hogy a mágikus szöveg mindenekelőtt pragmatikai szinten értelmezhető. A mágikus szöveget elsősorban az a szándék teszi mágikussá, hogy mágikus céllal használják. Bármely szöveg betölthet mágikus funkciót nyelvi szerkezetétől, szókincsétől, jelentésétől függetlenül, ha egy csoport mágikus erőt tulajdonít neki (szemben a vallásos szövegekkel). Így a mágikus eljárásokkal élő emberek számára egyformán hatásos lehet az értelmetlen betűhalmaz, egyetlen szó vagy név leírása/kimondása, vagy egy szövegtanilag kifejtett, stilisztikailag kidolgozott szöveg.

A magyar folklór mágikus szövegeit vizsgálva azonban nyilvánvaló, hogy vannak olyan tartalmi-formai-logikai összetevők, amelyek megkülönböztetik a mágikus szövegeket más szövegtípusoktól, azaz olyan felismerhető jegyekkel rendelkeznek, amelyek alapján mágikus szövegnek tekintjük őket. Ezek nem szöveg- és nem szövegtípus-specifikusak, sőt, legtöbbjük nem is kultúrához kötődik. A mágikus eljárások hátterében a világon mindenütt azonos mentális struktúrák állnak.  A rész-egész viszonyok, a dolgok hierarchikus rendjének megtapasztalása, a szimbolikus-analogikus szemlélet sokkal nagyobb szerepet játszik gondolkodásunkban, mintsem hogy pusztán a mágikus jelenségek területére szűkíthessük.

 

A disszertációban idézett szövegek egy letűnőben lévő világ jelzései. Egy olyan világé, amelyben még mindennek megvan a helye, s bár vannak félelmetes erők és emberre leselkedő veszélyek, az ember tudja, honnan jönnek, hol a helyük, és van mód arra, hogy védekezzék ellenük. A mágikus univerzumban egység és rendezettség van, átlátható kapcsolatok, összefüggések, vagyis éppen azok a törvények uralják, amelyek mai világunkból hiányoznak.

Summary

The elements of the magic language in the epic incantation prayers

Doctoral dissertation (PhD)

 

The aim of this thesis is to study the characteristic nature of the magic language, including examining the semiotical, textual and pragmatical utterances which fulfil magical functions. My research was based on ethnographical texts, and I mixed the terminologies and results of the folklore studies with the methods of the different linguistic branches. The topic is characteristically interdiscipline-like as a cause of it its view is determined mostly by the principia of the antropological linguistics.

In the first part of my work I studied extensively the forms of the black art in the semiotical and communication theoretical frames by the critical analysis of the sociological and the classical works of the cultural anthropology (Frazer, Durkheim, Mauss). The main  moral of the semiotical analysis was that the magical method in most of the cases cannot be characterized by a contact of sign.

Hungarian researchers of the decades between 1880 and 1940 founded the terminology of the magical linguistics which is used even today and which also determine the further researches. Their works proved to be a good – although they have to be thought about further – starting point in most of the cases for summarising the forms, the processes of the semiotical consideration of the magic linguistics.

The communication theory description of the black art linguistics is based on Dell Hymes’s speaking model. The model – which takes into consideration the social factors and shows the factors of the communicaiton sensitively – is suitable to show the typical characteristics of the magical communication, too.

The second part of the thesis is a type of text which fulfils a special magical function, that is to say, the description of the epical incantation prayer. The topic, the function, the structure, the sphere and time structure and the analysis of the motives of the studied 277 texts supports that the epical incantation prayer – although having a close relationship with the archaic folk payers and incantations – is an independent type of text.

Among the well-known folklore genres the epical incantation prayer is the richest taking into consideration the magical linguistic means so it is especially appropriate for examining what kind of contextual, formal, logical and functional features make a text magical.

I studied all the texts of the corpus as a series of speech act where the different magical linguistic processes (at the same time image-syntactical unities) create each speech act. These magical function speech acts – which were taken out of the corpus by empirical method – can be found in the related types of texts for instance in the incantations, in the blessing, in the curse, in the archaic folk prayers and in the swearings. Although, while they contain only one or two magical linguistic processes, the epical incantations condense most of the characteristics of the other black art functional utterances in themselves.

The sequence of the speech acts which fulfil different magical functions – can separately be seen as a magical process – show a strict order in the studied epical incantation prayers.