Roy Jacobsen: Szoba kiadó

1960-as évek. A norvég jólétnek még alig látjuk némi előjelét. A lakótelepi gyerekek közt uralkodó farkastörvények, a gyermekét egyedül nevelve küszködő anyuka mélyen eltemetett titkaival, és a családba hirtelen berobbanó, kivételes intelligenciájú kislány, akit értelmi fogyatékosnak diagnosztizálnak: mindezt a félárva Finn szemszögéből követjük. Nincs túlzásba vitt érzelgősség (ami helyenként csábító lehetőség lenne), tisztességesen megírt regény. A (kortárs) skandináv bizonyítvány eddig igen jó (az élen Per Pettersonnal és a filmrendező-forgatókönyvíró T.A. Jensennel Legközelebb Sofi Oksanen kerül a mérlegre.

2017. június 2.

későbbi bejegyzés: Sofi Oksanen (Norma) rontott az átlagon…

Gabriel García Marquez: Utazás Kelet-Európában

García Marquez az ötvenes évek vége felé látogat újságíróként a vasfüggöny mögé, hogy “tanulmányozza a népi demokráciákat”.  Hazánkat az 56-os forradalom leverése után néhány hónappal látogatja meg. Az írás leginkább igen szubjektív benyomások sorozata Berlin, Prága, Moszkva és Budapest (egyébiránt erősen különböző) világáról. Amit García Marquezben igazán szeretek, annak látásmódban, stílusban alig akadni a nyomára. Nem beszélve a pontatlanságokról (Kisújszállás helyett Újpestre lokalizálja Kádár 1957. augusztus 20-i beszédét, október 23. helyett október 28-át jelöli a forradalom kitörése kezdőnapjának). Érintettségünk miatt persze kíváncsian olvastam – különösen – a Budapest-fejezetet. Amikor a könyvet letettem, az első gondolatom az volt: milyen jó, hogy végül szépíró lett!

2017. május 30.

2017 májusában még azt hittem, majd mindegyikről fogok írni. Egyelőre csak a címek felsorolása valósul meg, esetleg egy-egy mondat:

Schein Gábor: Svéd

Gyarmati Fanni naplója

Pál Dániel Levente: Az úr nyolcadik kerülete

Ezt azért kellett feltétlenül látnom, mert húsz éve dolgozom a kerületben. Mi is ez? Anekdota-gyűjtemény? Nyelvi vagy szociológiai gyűjtés? Sokszínűségében bájos, (még az időnként súlyos tartalmak ellenére is). És még olyan szereplő is van, akire ráismerni véltem…

Grecsó Krisztián: Pletykaanyu

Venyedikt Jerofejev: Moszkva – Petuski

Nem el, hanem újra. Itt a lényeg.

Vargas Llosa, Mario: A diszkrét hős

Péterfy Gergely: A kitömött barbár

Péterfy Gergely: Halál Budán

Munro, Alice: Csend, vétkek, szenvedély

Tóth Krisztina: Pixel

Murakami Haruki: Birkakergető nagy kaland

Murakami Haruki: Tánc, tánc, tánc

Jo Nesbo: Boszorkányszög

A krimi nem az én világom, de néha egy-egy klasszikuson muszáj túlesni. Nesbotól ez volt az első és az utolsó. Krimiként persze hibátlan, de úgy gondoltam, megvárom a következő nemzedék krimiíróját, 20 évente elég egyszer az ilyesfajta borzongás.

Dragomán György: A fehér király

Péterfy Gergely: A golyó, amely megölte Puskint

Péterfitől nekem ez a harmadik. Még mindig azt gondolom, hogy nem tudja fölülmúlni a Halál Budán-t. A politikai áthallások itt kimondottan zavarók (bár én az irodalomban a politikai szatírát igen kedvelem – ez valahogy nem sikerült úgy, ahogy vártam).

Jü Hua: Testvérek

Dragomán György: Máglya

Bodor Ádám: Sinistra körzet

A regény olvasása közben az járt a fejemben, hogy az archaikus népi imádságokban a világ nem  menny-föld-pokol osztatú, ahogy várnánk. A menny és az ismert földi világ mellett a harmadik szféra az Isten által elhagyott hely, „hol kenyervel nem élnek, / s az ótáriszencséget nem használják”. A Sinistra-körzet tagadhatatlanul kézzel fogható, földi világ. Nem a pokol, hanem a világ azon része, amelyik valahogy kimaradt a megváltásból. (A népi imák is a havasokban képzelik el ezt a félelmetes világot). Vegetáló emberszabásúak – vagy mégsem, ha a világító szemű Bebe Tescovinára, a bundát növesztett Cornelia Illarionra, vagy a Jabba-szerű török sofőrre gondolunk. Míg Macondo (miért is jutott eszembe) a vérző halál idején is aranysugaras, sodró és termékeny, addig a csillagtalan Sinistra mellett dicstelenek a kimúlások, örökös a hideg, s vigasztalanul szürreális táj fölött időnként hatalmas denevérként elrepül az ezredes esernyője.

Krasznahorkai László: Seiobo járt odalenn

“…rosszul nézel ki, Krasznahorkai-mondatba már ne kezdjél bele” – írja Bödőcs. Ha mindennap elolvasol legalább két Krasznahorkai-mondatot, elmondhatod magadról, hogy a napi intellektuális tevékenység bőven megvolt.

A szerző a XXI. században is tud a szakrálisról nem ironikusan, nem blaszfémikusan írni. A szakrális művészet vallásos világkép szertefoszlása után is egzaltált állapotba hozza az éppeni főhőst (az írót? vagy engem? – mert kényszert érzek olvasás közben, hogy a bármennyire jól ismert alkotásra megint vessek egy pillantást). S hogy a pokol valóban létezik-e (utalás Benedek pápa valamelyik beszédére) – a választ az utolsó darab adja meg úgy 400 oldallal később (Üvöltés a föld alatt).

Talán nem is a lélegzetelállító műveltség taglózza le az embert, hanem centrifugális erő, ami a bőbeszédűség ellenére egyetlen pont felé örvénylik, sűrűsödik visszavonhatatlanul: mintha valahogy a 16. oldal (2008-as kiadás) ismétlődne újra meg újra: “időről időre van köztünk, aki ok nélkül, csak úgy véletlenül odanéz, és ott ragad a tekintete, és egy darabig aztán nem veszi le ezt a tekintetét róla, s ezzel valamiképpen belekeveredik abba, amit különben nem is akart, hogy ugyanis ezzel a tekintettel – saját tekintete intenzitásának örökös hullámzásában vergődve persze – nézze őt…” – a Rubljov-másolatot, a Christo morto-t vagy a Milói Vénuszt. A hősök mind megszállottak, mint Dosztojevszkijnél (Gyilkos születik), s ennek a megszállottságnak valamilyen módon mindig a művészethez van/lesz köze.