A Petőfi 200, a Hymnus 200 és a Madách 200 árnyékában Csokonai Vitéz Mihály csendesen ünnepli kétszázötvenedik születésnapját. A „kétszázasok” történelmet írtak, érthető tehát a zajosabb megemlékezés. Ha megéri is, a Pilvaxba 75 évesen, sihederek közé már biztosan nem ment volna világot váltani.

Korán született, és amit megálmodott saját magának és nemzetének, az nagyjából Petőfi korára kezdhetett csak szárba szökkenni. Nagy idők helyett jutott neki a könyvtárszoba, a pipa meg a bor, ha éppen jól ment a sora.

Korai halálának is része van benne, hogy örök kamaszként idézzük fel alakját. És tékozlóan pazar tehetségű rebellisként, aki ugyanúgy játszva remekelt dallamhangsúlyos gúnyversben az anyanyelvén, mint hexameteres latin nyelvű dicsőítő énekekben. Toldy Ferenc szerint „a szépészeti fogalomlajtorja minden fokait megjárta” – ez lefordítva annyit tesz: verstani-stilisztikai zseni volt.

De lehet-e a habkönnyű rokokóba öltöztetni a reménytelent, lehet-e az éhséget elfödni dactylusokkal? Mert ez maradt végül: bájoló lágy trillákra gondolni a csurgói iskola fűtetlen magányában. Múzsátlanul ténferegni Nagybajomtól Regmecig.

Amíg két pipára való dohányt elszív valamelyik debreceni praeceptor, addig ő megír egy akadémiai székfoglalót, ha más sors jut neki. Tanárságában vagy kétszáz évet rohant előre: némely kihágását ma „élmény alapú oktatás”-nak neveznénk. Amikor elköszönt az alma matertől, s vele a tudományos-oktatói karrier ígéretétől, búcsúját magyarul mondta el a debreceni kollégiumban, amelynek nagytereme korábban még csak latinul hallott szónoki beszédet.  Ez egyszerre arcátlan fricska a méltóságos professzori kar és a megkövült tradíciók irányába, és hódolat egy új korszak, a nyelve által megújulni készülő nemzet felé.   

Ha ma élne, bizonyosan a billentyűzetére venné őt a tanár-sorsokért aggódó, vagy éppen a pedagógusmorált számon kérő média. Csokonai ma a saját maga sztárcsinálója lenne. Csodálkozik is fentről, hogy a versbiznisz már nem egy Festetich könyöradományán fordul meg, és hogy az irodalmi mémgyár nem a füzetlapok szélein üzemel.

Most talán felülről végigpásztázza kis országát, amelynek boldog jövőt jósolt a XXI. századra. S ha jóstehetsége itt csorbát szenvedni látszik is, az a jövendölése, hogy halálában tisztelet övezi majd, legalább megvalósult. Ráadásul szinte azonnal: a síremlékére írandó szöveg országos ügy lett Árkádia-pör néven. Pár évtized múlva pedig már a népi legendák garabonciásaként látjuk viszont: a XIX. században kéziratban, majd ponyvanyomtatványban terjedtek el állítólagos jóslatai „Csokonai Vitéz Mihály halhatatlan jövendölései” címmel.

És hogy visszhangozza-e szavait az utókor? Nos, az „ekhózók” sora igencsak előkelő. Petőfi nem csupán a „csapot-papot otthagy” szólás anekdotájának eredetét kötötte Csokonaihoz egy vidám versben, hanem utcai outfitjét is a közvetlen költő-előd viseletéhez igazította az 1840-es évek elején.

A Halotti versek alábbi sorainak ismeretében gyaníthatjuk, hogy Madách Tragédiájának űrbéli látomásai Csokonai nélkül nem azok lennének, amik:

Csillagok közt hordnak aetheri szárnyaim,
De a sír partjára húznak ón-lábaim;
Az ég s a főld között függök utóljára
Én, angyal meg állat, vagy csak por meg pára.

A XX. századi költők reflektív műveiben gyakran találkozunk a csokonais versbeszéd imitálásával, ami annak a jele, hogy Csokonai kevésbé az attitűdjével, költői szerepével vagy programjával hatott, sokkal inkább a nyelvével-stílusával.   Nem értékelő, dicsérő, költősorsról elmélkedő vagy emlékező líráról van tehát szó, hanem stiláris felidézésről, jól felismerhető intertextusokkal. S elhagyhatták remények, Lillák, e bús legény tréfált és szeretett – írja Ady. Szidta magát dühösen, a bolondot, miért lett poéta – sejdíti fel Szilágyi Domokos a Méla Tempefőit. A semmi ágán szókapcsolatot már végérvényesen József Attilához kötjük, de ott találjuk Csokonainak egy kevéssé ismert versében: S mint félérésü citrom hintálva tulajdon / Terhe nyomásától, lóg a nagy semminek ágán.

Orbán Ottó vaskos-népies-pajzán hangot üt meg a Csokonai elissza sosemvolt tanári fizetését című versében. Dzsida Jenő A Reményhez „dallamára” írja a Csokonai sírjánál című költeményét, Lackfi Jánosnak a Tartózkodó kérelemre született átirata a ionicus a minore lüktetésén túl az eredeti költemény néhány szavát is a versébe építi. Nagy László mondja ki A furcsa, vitézi versezetben, hogy a forma itt nem csupán külsőség, hanem ugyanolyan lényeghordozó, mint a szavak fajsúlya: S tudjuk: kellett erre a barbár földre a te mértéked, kellett hogy beereszd az isteneket a hajdúk meg a szolgálólányok közé is.

Igazat adjunk-e a másik nagy formaművésznek, Kosztolányinak? Aki ugyan stilisztikai dolgokban nem szokott tévedni, mégis azt írja Csokonairól: ösztönössége elsorvadt, kezdeményező ereje megbénult és sokszor merő formalizmusban rekedt. A fent felsorolt költői alkotások izgalmas párbeszéde mintha ennek éppen az ellenkezőjét mutatná. És éppen Csokonai az, aki verstani vázlataiban kikel az öncélú techné ellen: A poézis lélek, amely elevenít, enélkűl a verscsinálás megholt állat.

Csokonai egy darabig esélyesnek mutatkozott arra, hogy ő legyen a bús magyar költősors archetípusa: a csalódások sorozatában megkeseredett, igazságtalanul kirekesztett, tüdőbeteg, fiatalon elhunyt tehetség. A XIX-XX. század fordulójának irodalmi értékeléseiben még többnyire ezzel az arccal szerepel: Debrecen legnagyobb tehetsége előtt elvágták az tudományos érvényesülés útját (igaz: de hát elverte a kollégium pénzét: a kirúgással talán még olcsón megúszta). Nem vehette el a szeretett nőt (férfiak millióival történt meg). Állandó anyagi gondokkal küzdött (és állandó vendég volt rangos házaknál is).

Az irodalomtankönyvek néha szeretik a versek sorozatát egy életrajz lenyomataként olvasni. A költő-utódok ehelyett inkább rácsodálkoztak a friss, élénk, érzékletes nyelvhasználatra, a könnyed rím- és ritmusjátékokra. Valami változóban van Csokonainál: mintha hangja ma erősebben ható lenne, mint alakja és sorsa. Még az elviselhetetlenül szentimentális verseiben is olyan elemi nyelvi örömet tud szerezni a fület csiklandozó versdallammal vagy egy bravúros rímmel, hogy gyönyörködésünkben szinte elfelejtjük megsajnálni.