Az Oltáriszentségről szóló népénekek témájukat, stílusukat tekintve viszonylag egységes tematikus tömböt alkotnak az egyházi gyűjteményekben. Van azonban közöttük egy, amelyik keletkezési idejét, stílusát tartalmát és motívumait tekintve is élesen eltér a környezetében szereplő daraboktól, ez a legnépszerűbb Szent vagy, Uram vagy a Hozsanna gyűjtemények 131. számú éneke,  a Templom csendes mélyén. Az ének külön vizsgálatát azonban nem csupán a tartalmi-formai eltérések indokolják, hanem az is, hogy érzelmi hatását tekintve szintén „kakukktojásként” tekinthetünk rá. Nem szokványos ugyanis, hogy az Oltáriszentség-énekek zokogásba fúlnak, márpedig gyerekkoromban nem egyszer tapasztaltam, hogy a templomjáró hívek az utolsó sorokat elcsukló hangon, néha a sírástól már alig-alig érthetően tudják csak énekelni.

Sajnos, ma már jóval ritkábban hallani, mint 20-30 évvel ezelőtt. Így abban sem vagyok biztos, hogy ma, egy más korban felnőtt vagy megöregedett hívő is ugyanazzal az átéléssel fogadja-e be az ének szövegét, mint annak idején. Ennek az lehet az oka, hogy akkor még fejből tudták az énekeket, így a lélek jó előre felkészülhetett a soron következő tartalmi elemek befogadására, volt ideje elérzékenyülni.

A szöveg és a dallam még attól függetlenül is megérdemli a külön vizsgálatot, ha művészi érték szempontjából esetleg megkérdőjelezhető jellegzetességeit is számba kell vennünk. Vajon miért került az Oltáriszentség-énekek közé egy olyan darab, amelyben az Oltáriszentségre pusztán egyetlen sor utal (hófehéren Jézus titkon ott pihen), és a szövegmű középpontjában nem a hit titka, nem az átváltoztatás, nem az áldozatban való részesülés kegyelmi hozadéka áll, hanem a vigasztaló Krisztus, elbeszélő formában.

A szövegíró Harangi László Sík Sándor, a Szent vagy, Uram egyik szerkesztője felkérésére több ismert népének-dallamra írt újabb szövegeket. Így került a korábban már ismert Menyegzős köntösbe öltözködjetek (SZVU 120) dallamára a gyűjteménybe a Templom csendes mélyén.

Az életét fiatal felnőttként már tolókocsiban élő, gyermekkorától kezdve féloldali bénasággal küzdő szerző egyetlen, 1934-ben megjelent verseskötetében megtaláljuk a Templom csendes mélyén gondolati párhuzamát. Vilmának című költeményében előbb Jézus szavai erősítik a szenvedést elviselő leányt: A kínban én csókollak homlokon, majd Szűz Mária vigasztalja (a számunkra már ismert) szavakkal: nem vagy egyedül (szintén zárósorként). A kötet más darabjaiban is találunk gondolati párhuzamokat: a sötétségben és hidegben felgyúló fény, a legnagyobb kiszolgáltatottságban és sivárságban váratlanul érkező égi vigasz gyakran előforduló motívum a verseiben. Az tehát kétségkívül megállapítható, hogy személyesen mélyen megélt szenvedésből született a szöveg, s talán ezzel magyarázható kivételes átélhetősége is.

Az Oltáriszentségről szóló énekekben (SZVU 109-142) jellegzetes fordulatok ismétlődnek, főként a hit és ész szembenállására vonatkozóan: Szárnya lankad észnek, szemnek, / Élő hitből végy erőt (SZVU 107), …hitünk titkát / elménk fel nem foghatja; /de biztosít az igaz hit… (SZVU 118), Hiszem ezt, ámbár elmémbe nem fér (SZVU 123). Ezt a motívumot az Aquinói Szent Tamásnak tulajdonított himnuszokból eredeztethetjük (Tantum ergo, Pange lingua, Adoro te devote), bár az eredeti latin szövegekben nem az ész/elme, hanem az érzéki megtapasztalás (visus, tactus, gustus, sensus) áll szemben a hit erejével.

Gyakoriak a hívő viszonyára utaló megnyilatkozások: egyik részük a szertartást kísérő fizikai cselekmény: leborulva áldlak (SZVU 119), porba hullok ím előtted (SZVU 128), térdet fejet hajtunk (SZVU 129); a másik csoportjuk a szellemi-lelki viszony hangsúlyozása: hisszük valljuk (SZVU 132), jelenléted megvallom (SZVU 119),  hiszem itt vagy valóban (SZVU 129).

A Templom csendes mélyén szövegéből hiányoznak ezek a jellegzetes fordulatok. Sőt, maga az Oltáriszentség is csupán a már említett egyetlen összetett képben jelenik meg. A szövegmű egy életképre épül: az éjszaka közepén Jézus elindul, hogy megvigasztalja a szenvedőket, a szomorúakat. S itt nem tud nem eszünkbe jutni a romantika korának éjszakai szüzséje, amely például Gyulai Pál érzelmes verséből az Éji látogatásból ismerős: a három árvát a sírjából kikelő édesanya ápolja és altatja el. (Gyulai versének kiindulópontját az Európaszerte ismert legendaballada adja, amelynek különböző változataiban az árvákat Isten, a Szűzanya vagy az angyalok segítik.)

Tagadhatatlan, hogy Harangi szövegében a kalendáriumok és a ponyvairodalom nyomán elterjedt a romantikus utánérzések és sémák is felismerhetők, ugyanúgy, mint a 20-as 30-as évek olykor mesterkélten szentimentális stílusa. Azonban azt is figyelembe kell vennünk, hogy az egyházi népénekek szerzői műveikkel soha nem a művészi nagyságukat, eredetiségüket óhajtották reprezentálni. Az egyházi ének céljából adódóan sztereotip, illeszkednie kell az énekes hagyományhoz, az egyházi kánonhoz. Nyilvánvaló, hogy például Pilinszky szövegeivel az egyházi szertartás keretében nehéz volna mit kezdeni. Ha összevetjük Harangi szövegének atmoszféráját Pilinszky Négysorosával, kísértetiesen egybevágnak a szürke utcák és hideg falak a plakátmagányban ázó éjjelekkel: a különbség az, hogy Harangi verse magában hordozza a szenvedéstől való megváltás ígéretét. Pilinszky versében ellenben a szenvedés/áldozat az örökké fennálló tragikus valóság.

Az alvó falvak fölött egyedül virrasztó Jézus a romantika koránál sokkal ősibb képzeteket is felidéz. Az archaikus népi imádságok sok esetben arra a képzetre épülnek, hogy az ember éjszaka (öntudatlan állapotában) sokkal inkább kiszolgáltatott az ártó erőknek (pl. Erdélyi Zsuzsanna gyűjtéséből: …csalár(d) ingem meg ne csa’jon,  ha el találnék alunni), ugyanígy esti imáinkban is élünk hasonló fordulattal (kérlek, óvd ez éjjel testemet, lelkemet).

A Templom csendes mélyén középpontjában tehát nem az ostyában jelen lévő Krisztus áll, az énekszöveg nem a szent titok (mysterum fidei) csodáját jeleníti meg, hanem a vigasztaló Jézust (noha áttételesen illeszkedik az Eucharisztia-tematikához is, minthogy az áldozatban való részesülés vigasztalást jelent a máshol és másként enyhülést nem találó hívő számára).

Az Oltáriszentség-énekek meggyőző, érvelő, didaktikus jellegétől jelentősen eltér a vizsgált ének elbeszélő jellege. A történet filmszerűen kibontakozó, összefüggő képsor: a kihalt utcákon járó Jézus felkeresi a szegényeket, árvákat, a rabokat (szíveket keres), hogy egy vigasztaló szót súgjon nekik.

Néhány szót a dallamról is érdemes ejtenünk. Harangi az ünnepélyesen lassú Menyegzős köntösbe öltözködjetek dallamára írt egy újabb szöveget.  Zene és szöveg összefüggése tekintetében csak olyan – feltűnő – jellegzetességekre lehetünk figyelmesek, hogy a hull a szent malaszt végig ereszkedő dallamvonalat követ: zeneileg is érzékelteti a föld felé áramló kegyelmet. S talán az sem véletlen, hogy az egyház legszentebb, legmélyebb titkát őrző oltár-rejteken érkezik a dallam a legmélyebb pontjaira. Harangi tehát a szöveg és dallam egységének megteremtésére is figyelmet fordított.

S végül, vajon mi a magyarázata az ének kivételes érzelmi hatásának? Nem ritka, hogy egy-egy népének mély együttérzést kelt (a jászolban didergő gyermek, vagy a kereszt alatt álló fájdalmas Szűzanya képe máskor is csal könnyeket a hívők szemébe). Ilyenkor együttérzünk a fiavesztett anyával vagy a keserves sorsú csecsemővel. A Templom csendes mélyén szövegében viszont az éppen éneklő hívő van jelen, a fáradt ember, aki a kínban elmerül, s így nincs más értelmezési lehetőség, minthogy a nem vagy egyedül szavakat Jézus a mi fülünkbe súgja.  A megözvegyült, magányos, elárvult, reményvesztett ember összes megélt szenvedése sűrűsödik össze a sebes szív képében, mert minden bánat belefér: s a nem vagy egyedül szavak végképp átszakítják a gátat a felszabadító sírás felé. Gyermekkorom fekete fejkendős, az utolsó versszaknál zokogó asszonyai talán nem engedhették bármikor szabadjára az érzelmeiket, mert mint mindennek, annak is megvolt a rendje.  De a templom csendes mélyén mindig szabad volt sírni.