I.  A második vatikáni zsinat anyanyelvi reformja

A katolicizmus történetének két utolsó nagy meghatározó reformja a tridenti zsinat, majd a második vatikáni zsinat nyomán történt. A II. vatikáni zsinatot (1962-65) XIII. (Szent) János pápa hívta össze.  E zsinat célja a bezárkózás helyett az emberek felé fordulás, óvatos nyitás más vallások felé (ökumené), lényegében egy emberarcúbb katolicizmus megteremtése volt. A zsinat, számos egyéb célja mellett legalizálni kívánta a már terjedőben lévő gyakorlatot, hogy a szentmisét nemzeti nyelven lehessen celebrálni. Továbbá, a nem életszerű és nem korszerű tridenti liturgikus elemeket a kor modern szemléletű vallásosságához igyekezett igazítani (beleértve például a szertartások terjedelmét, a tömegkommunikációs eszközök használatát). A nemzeti nyelvű misézés, a szembemisézés, a leányok ministrálása mellett a második vatikáni zsinat elfogadta a Novus Ordo Missaet, vagyis az új katolikus miseliturgiát.

Ezzel egy 400 éves hagyomány tört meg, hiszen a régi miserend, a Missale Romanum az 1570-es tridenti döntés óta változatlan (sőt az 1962-ben, tehát a nagy reform előtt csupán 7 évvel XIII. Szent János pápa megerősítette). A 400 éve érvényes Missale Romanum szövege tehát meglehetős átszövegezésre került, és ez az átalakított, modernizált latin szöveg lett a teljes nemzeti nyelvi fordítások, tehát a ma érvényes teljes nemzeti nyelvű misézés alapja. Már 1912-ben megfogalmazódik az igény a magyar nyelvű misézésre:

„Mélységes vágy él a hívők lelkében, hogy azt imádkozhassák, amit a miséző pap mond az Isten oltáránál. Olyan magától értetődő lenne, ha a pap köszöntésére »Dominus vobiscum«: »Az Úr legyen veletek«, az egész templom visszhangozná a feleletet: »et cum spiritu tuo«: »És teveled is«. A szent szertartások előírásainak az felelne meg legjobban, ha a nép maga válaszolna a papnak és közösen végezné a szentmise liturgikus énekeit. Ettől még messze vagyunk, és liturgikus hagyományainkat tekintve még hosszabb ideig messze is maradunk.”  (idézi: Magyar Misekönyv 1963: 4).

Az 1963-as misszálé szerzői munkaközössége nem tudhatott róla, hogy a  „hosszabb ideig” ezúttal már csak három évet jelent, hiszen 1966. adventjének első vasárnapjától minden katolikus magyarországi templomban magyar nyelven csendült fel a mise. A II. vatikáni zsinat által ösztönzött és elrendelt változások természetesen nyomot hagytak az imakönyvkultúrán is. A tulajdonomban lévő 1905 és 2004 között készült, mintegy 40-50 különböző imakönyv tartalmi-nyelvi vizsgálatával a liturgikus kétnyelvűség (latin-magyar) sajátos vonásai mellett a nyelvi reform lélektani vonatkozásait is igyekszem felvázolni. Sok példát hozok a családi emlékezetből: ezek a téma más aspektusaira irányítják a figyelmet, mint a tudományos kutatások.

Az általam vizsgált darabok a XX. század első felében keletkeztek, kisebb részük a második felében. A legkorábbi 1905-ös, az utolsó 2004-es. Túlnyomó részük a zsinat előtti, utána már kevésbé terjeszthető ki a vizsgálódás egy-két kiadványra, hiszen épp a vatikáni zsinat szüntette meg azt a gazdagságot és változatosságot, ami az imakönyvkultúrára oly jellemző volt korábban. A zsinat előtti imakönyvek vizsgálata mutat rá leginkább arra, hogy a magyar nyelvű liturgia megszületése nem előzmény nélküli: az a lelki igény hozta létre, hogy a hívek értőbben vegyenek részt a szent eseménysorban. Az imakönyvfejlődés stádiumai érzékenyen mutatják ezt a fokozatos bekapcsolódást a liturgiába, amelynek mintegy betetőzése volt a mise magyar nyelvűvé válása.

II.                   Rövid imakönyvkultúra

 A mindenkori ima- és énekeskönyvek tükrözik az irányadó teológiai elveket, az éppen jellemző és elvárt vallási gyakorlatot. Érdekesek lehetnek mentalitástörténeti és nyelvtörténeti vonatkozásaik, sőt némelyikük az ötvösművészet vagy a nyomdakultúra szempontjából is figyelemre méltó.

Az írni-olvasni tudás általánossá válásával megnövekedett az igény a magánhasználatú imakönyvekre. A XIX. század végétől növekvő számban jelentek meg az adott egyházmegyei hatóság engedélyével az ország minden részén, kisebb nagyobb nyomdákban. A XIX-XX. századi imakönyvek rendszerezése, katalogizálása ma is tart, és e téren van adóssága a kutatástörténetnek. A 40-es évektől kezdve a valláskutatás ideológiai okok miatt kevésbé kerülhetett előtérbe, a 70-es évektől pedig inkább az orális imahagyomány kapott nagyobb figyelmet főként Erdélyi Zsuzsanna kutatásai nyomán. Az imakönykutatás 2000 után kapott nagyobb lendületet, ma hozzáférhető a kutatók számára az 1800 utáni imakönyvek mintegy 300 tételes adatbázisa (http://neprajz.bibl.u-szeged.hu/IMA/menu.php?), bár ezeknek csak a töredéke tanulmányozható digitalizált formában.

Az ima- és énekeskönyvek felépítése rendszerint azonos mintát követ: imákat közöl a legkülönfélébb alkalmakra, tartalmazza a litániák szövegeit, a keresztút végzésének és a rózsafüzér imádkozásának módját.  A korábbi imakönyvekben ezt a terjedelmesebb részt követi az énekgyűjtemény, a legtöbb esetben ünnepek szerinti felosztásban. Az énekrepertoárban sok az átfedés, ám nincs egységes számozás (sőt, több esetben számozás sincs). Kottát a XX. század első felében még többnyire nem tartalmaznak, esetenként viszont van nótajelzés.

III. A saját használatú imakönyv jelentősége

Mit jelentett a saját imakönyv az ember személyes életében a XX. század első felében, a hagyományos katolikus közösségekben nagyjából a 80-as évek elejéig-közepéig? A XX. század elejéig talán ez az egyetlen olyan tartós könyv, ami személyre szólt. Ekkoriban egy átlagos falusi családban csak néhány könyv van a háztartásban. Ha van Biblia, az a családé. Ha van kalendárium, az csak egy évre szól és mindenki az egy példányt olvassa. Az olvasókönyvet sokáig az idősebb testvérektől öröklik a kisebbek. Később az olvasáskultúra, a világi irodalom példányai is bekerülnek, meséskönyvek, receptkönyvek, regények stb. Saját imakönyve viszont az elsőáldozástól vagy a bérmálástól kezdve egy katolikus családban mindenkinek van. Az imakönyv ajándékozója a szülő, nagyszülő, kereszt- vagy bérmaszülő. Mivel számos eltérő tartalmú imakönyv van forgalomban, templomi közös imádkozásra (leszámítva az egységes szövegű litániát, vagy a nagyon ismert imákat), nem alkalmas.

Az imádságos könyvek külső mérete a könnyű hordozhatóságot biztosítja, beltartalma alapján azonban nem csupán a szentmisei használatra készültek (a zsinat előtti imakönyvekben található például  imádság vihar idején, haldokló mellett, nagy munka előtt, lefekvéskor stb). Az imakönyvet nem feltétlenül temették el a tulajdonosával együtt, a meghalt rokon imakönyvét gyakran örökölte és tovább használta valaki a családban.

A XX. század első évtizedeiben feltűnő a külső reprezentativitás. A tulajdonos anyagi helyzetéhez képest szinte hivalkodó a bőrkötéses, csontfaragással, rézveretekkel díszített a kapcsos imakönyv, a használója számára a gazdag lelki értékek párhuzama, szimbolikus megjelenítője. S talán ezért állíthatjuk, hogy ami az imakönyvben van, sokkal erősebben határozza meg a vallásról való gondolkodást, mint egy püspöki körlevél vagy az egyszeri papi prédikáció.

Tehát, amikor az Új Ember hetilap közzétette miseliturgia magyar nyelvű szövegét  (1966 szeptember 27-én), a hívek kivágták, belehajtogatták az imakönyvbe, és a régi imakönyvvel párhuzamosan használták.

 

IV.  Imakönyvek szövegvizsgálata a reform tükrében

Igen leegyszerűsítő az a kijelentés, hogy a második vatikáni zsinat előtt a római katolikus egyház nyelve a latin. Ugyanis a II. vatikáni zsinat előtt is igen gazdag magyar nyelvű vallási és imaélet jellemző. A latin nyelvű szentmise, noha a vallásgyakorlás középpontban álló aktusa, időben mégiscsak egy kisebb szelete az általános vallásgyakorlásnak. A napi imák és fohászok, a gyónás, a litánia és a szentolvasó imádkozása, a keresztút-járás, a titokcsere, a közös imádkozás az elhunyt házában, magánházaknál folytatott kegyes gyakorlatok és ájtatosságok (pl. Szállást keres a szent család, Lourdes-i ájtatosság) mind magyar nyelven folytak. Sőt, nagyobb részt a pap jelenlétét igénylő egyéb rituálék (temetés, házasságkötés, beteg és haldokló lelkipásztori látogatása). Az egyházi latin lényegében a heti egy órát igénylő szentmisére korlátozódik.

De talán éppen ezért tartotta magát olyan sokáig a liturgikus latinnyelvűség, hiszen a szentmisét kiemelte az egyéb vallási gyakorlatok közül. Kifejezte a katolikus vallás egyetemességét, a nemzetek fölött álló egységet hangsúlyozta. Idő- és térfelettisége mellett pedig nem árt említeni azt sem, hogy a legnagyobb misztérium kifejezésére a szakrális nyelv alkalmas. Talán ezért van az, hogy a hívek bár jól fogadták a magyar nyelvű misét, a katolikus papok körében nem volt egyértelműen pozitív a fogadtatás.

A zsinat konkrét döntéseiről első körben az egyházi folyóiratokból, püspöki körlevelekből értesültek a hívek, a változás azonban érzékeny lenyomatot hagyott a személyes használatra szánt imakönyvek énekszövegeiben, hitéleti-gyakorlati útmutatójában, és a teljes imakönyv-kínálatban is. Hogy a magyar nyelvűvé válás és az aktívabb részvétel stádiumait követni tudjuk, elsősorban a zsinat előtti imakönyveket kell alaposabban megvizsgálnunk. A liturgia nyelvének alakulásában a következő stádiumokat különböztethetjük meg:

  1. Imádkozás a mise „mellett”

Mivel a latin nyelvű mise követése nagy figyelmet kíván, igen jellemző (és ezt a gyakorlatot számos imakönyv szentesíti), hogy a teljes szentmise alatt a hívek például a rózsafüzért imádkozzák, vagy elmerülnek egyéb, személyes imáikban. Erre ad példát az Égi Út  bevezető szövege:

„Hányfélekép lehet résztvenni a szentmisén? Többfélkép: 1. vagy egyedül imádkozol, miseimákat, litániákat, rózsafűzért, vagy az énekek szövegét. Ez a magán-ájtatosságú misehallgatás. 2. vagy közösen imádkozunk a mise alatt (litániát, rózsafűzért és egyéb imákat). Ez a közös-ájtatosságú misehallgatás.” (Rozmán, 1946, 21)

Ebben az esetben a hívek nem követik a misét, hanem a mise mellett imádkoznak, imájukat csak az átváltoztatás-úrfelmutatás rítusa szakítja meg (csengetéssel), amikor le kell térdelni.

A „szentmisehallgatás” fogalma ma már nehezen értelmezhető a katolikus hívő számára (bár, új értelmet kapott a televízió, rádió vagy a pandémia alatt online közvetített szentmiséket illetően). Mindenesere az egyház öt parancsolata közül a második régen így hangzott: „Vasár- és ünnepnap misét hallgass”, mára „vegyél részt a szentmisén” forma az általános.

2. Miseima

A zsinatot megelőzően készült imakönyvek mindegyikében helyet kapnak az ún. miseimák. A miseima szentmise egyes részeihez tartalmilag kapcsolódó magyar nyelvű imádság, amit minden hívő a maga imakönyvéből csendben imádkozik, miközben a pap latin nyelven mutatja be a szentmisét. Ehhez nagyjából követnie kell a szentmise egyes részeit (ezt megkönnyíti számára a koreográfia és a ministráns csengetései). A korábbi imakönyvekben ezek a miseimák tényleg csak lazán kapcsolódnak a miserendhez, mégis, a rózsafüzér imádkozásánál ezek jóval aktívabb bekapcsolódást jelentenek. A Betegek gyógyítója (1912) című imakönyv a következő imát kínálja az evangélium alatti elmélkedésre:

Evangeliumkor. Most olvassa az áldozó pap, most olvassa az Úr szolgája ama igazságokat, melyekre vallásunk és ez által üdvösségünk talpköve letétetett. Vedd kegyesen, oh teremtő szent atyám! ájtatoskodó szolgádnak kezéből e vérnélküli áldozatot. Vedd kedvesen szent fiaf áldozatát is, ki e szent misében ujjolag bemutatja magát neked miérettünk, bűnösökért (…)” (Áts, 1912,12-13).

3. Miseének

 A miseimák párhuzamának tekinthető a miseénekek azon csoportja, amelyekben az egyes versszakok a szentmise egyes részeinek felelnek meg.  Az eljárás ugyanaz: a pap háttal a híveknek, latin nyelven végzi a szertartást a ministráns asszisztálásával, a nép pedig énekli az éppen megfelelő versszakot. Ez annyival több, mint a miseimák, hogy közösségi jellegű, hiszen a miseimákkal ellentétben az énekek szövegei egységesek. A teljes misére kidolgozott énekek a Kezdetre, Dicsőségre, Evangéliumra, Hiszekegyre, Felajánlásra, Szent-szentre adnak egy-egy versszakot. mint például a Hozsanna 222. számú éneke:

Kezdetre

             Futva jöttem elibéd, szentélyedbe, Isten;

             Édes arcod örömét be kerestem!

             Mint a szarvas hűs eret, csobogót,

             Úgy kívánlak, mérhetetlen égi jót.

Dicsőítésre

             Háromságban örök Egy, téged magasztallak,

             Békességet permetezz qz igaznak!

             Énekszóval áldalak művedért.

             Áldott Krisztus, kegyelmedbe vissza végy.

Evangéliumra

             Árva szívem holt erét töltsd meg, égi Jóság.

             Átcsobogjon szent igéd: friss valóság.

             Hadd teremjen szűz erôt, tiszta vért,

             Halni bátor hôsi szívet szívedért.(…)

4. Szöveghű miseimák

A X. Pius pápa által kívánt tendencia már jól látható a 30-as évektől megjelenő könyvekben. Egyre többször találkozunk azzal, hogy a miseima pontosan megfelel a latin misszálénak, tehát amit a pap latinul imádkozik, azt a hívek szó szerint magyarul mondják. Ez nem a teljes misére értendő, leginkább a Kyrie, a Gloria, a Confiteor, a Credo, a Sanctus, és az Angnus Dei szerepel szöveghű fordításban. Az 1912-es Betegek gyógyítója imakönyvben  a Glóriára írott miseima tartalmilag alig követi a latin mise szövegét (különösen, hogy a Gloriában Szűz Mária egyáltalán nem szerepel):

„Gloriakor. Dicsőség neked Istenem, s tisztelet neked is, üdvözítőnket szülő szűz szent anyám! Dicsőség Istennek a magasságban, s békesség e földön a jóakaratu embereknek. Szentséges mennyei anya! a mennyiben gyönge az én nyelvem Istenemnek dicsőítésére és magasztalására, dicsérd és magasztald az én nevemben Uramat, Istenemet”. Amen. (Áts, 1912, 12)

Ellenben az 1948-as Hozsanna miseimája szinte egy az egyben megfelel a latin szövegnek:

Dicsőség a magasságban Istennek és béke a földön a jóakaratú embereknek. Dicsérünk téged. Áldunk téged. Imádunk téged. Dicsőítünk téged…” (Werner, 1948, 19).

5. Deákul imádkozni

Találkozunk egy másik irányú törekvéssel is: ez pedig a hívek bevonása a latin nyelvű misébe, függetlenül attól, hogy értik-e azt. Több imakönyvben jelenik meg a teljes latin nyelvű mise, az 1946-os Égi Út például latin kiejtéssel és részleges fordítással közli a miseszöveget:

„Pap: Dominusz vobiszkum.

Fel.: Et kim szpiritu tuó.

Pap: Szurszum korda. (Fel a szívekkel.)

Fel.: Habémusz ad Dominum. (Felemeltük az Úrhoz.)

Pap: Gráciász agámusz Dominó Deo nosztró.

Fel.: Dignum et jusztum eszt. (Méltó és igazságos).” (Rozmán, 1946:51)

Arra is van példa, hogy az imakönyv végén található egy kisebb szótár a fontosabb latin fogalmakról, fordulatokról. Tehát egyre több és több segítséget nyújtanak az imakönyvek a „deáktalan” híveknek, hogy minél bensőségesebben és értőbben tudjanak bekapcsolódni a szakrális eseménybe.

6. Teljes fordítások

Cséfalvy Nándor katolikus pap, számos imádságos könyv szerzője már 1912-ben azt írja:

„Nem kár-e, hogy a misekönyv fölséges költészete, e túlvilági műremekei a mai hívek, sőt a művelt világi közönség előtt is többnyire rejtett kincsek, talányszerű szavak, melyeknek értelmét a legtöbben még csak nem is sejtik? Egyre gyérülvén a latinul tudók száma, egyre kevesebben követhetik a miseimák, karénekek, s evangéliumi részletek gyönyörű szövegét” (idézi: Magyar Misekönyv 1963, 6).

Szinte szállóigévé vált X. Pius pápa mondása, aki már a XX. század elején, úgy 50 évvel a zsinat előtt kifejezte azt az óhaját, hogy „a hívek ne imádkozzanak a szentmisén, hanem imádkozzák a szentmisét.” Bár kívánsága inkább a 40-es évektől kezdett valóra válni, meglepően korai, már 1901-es példát is találunk a teljes latin-magyar miseszöveg párhuzamos feltüntetésére:

„Confiteor Deo omnipotenti / beatae Mariae semper Virgini / beato Michaeli archangelo / beato Joanni Baptistae, / sanctis apostolis Petro et Paulo / et omnibus sanctis et tibi Pater: quia peccavi nimis, / cogitatione, verbo, et opere. / Mea culpa, mea culpa, mea maxima culpa! (…)”„Gyónom a mindenható Istennek, / a mindenkor szeplőtelen boldogságos Szűz Máriának, / Szent Mihály főangyalnak, /  Keresztelő szent Jánosnak, / Szent Péter és Pál apostoloknak, / és minden szenteknek, és neked Atyám / hogy fölötte vétkeztem: / gondolattal, szóval és cselekedettel. / Én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem! (…)” (Pesch, 1901:250)

Egységes, kanonizált fordítás még sokáig nem állt rendelkezésre, de a nagy tudású szerzetesek vagy liturgikus munkaközösségek fordításai pontosnak tekinthetők.

7) Használati útmutatók

Elsőre mellékesnek tűnő, ám lényeges tendencia az imakönyvek fejlődéstörténetében a használati útmutatók megjelenése. Míg a 10-es, 20-as években a címoldal, impresszum után azonnal kezdődnek az imák, a 30-as évektől megszaporodnak a gyakorlati útmutatók és magyarázatok (pl. hogyan értelmezhetők a szentmise egyes részei, a színszimbolika, a részvételnek milyen módjai vannak, vagy hogyan kell viselkedni a templomban). Ez legalább olyan fontos módja a hívek bevonásának, mint az eddigiek.

„Ha a szentmise alatt nem tudsz énekelni, vagy esetleg nincs is ének, imádságokként használd általában és alkalom szerint a szent énekszövegeket. Találsz ezek között bőségesen, dús változatosságban szebbnél szebbeket minden miserészhez, minden ünnepre, minden ügyes-bajos dolgodban, örömödben-bánatodban.” (Werner 1948, 16).

A Püspöki Kar döntése alapján 1964 advent első vasárnapjától a hívek részvételével végzett miséken a szentleckét és az evangéliumot a nép nyelvén, a nép felé fordulva olvassák fel (…). 1966. nov. 27-től a misét teljes egészében magyar nyelven mondják, egységes magyar fordítás alapján.

A negyvenes évek második felétől kicsit mintha csökkenne az imakönyvek változatossága: eltűnnek a különböző miseimák, helyüket a valós miseszöveg foglalja el: 60-as évek második felétől már a kanonizált fordítás. Az énekeket tekintve is elindul az egységesülés. A második világháború után indul meg az olcsó, szerény kivitelezésű Szent vagy, Uram! tömeggyártása, illetve az ennek számozását követő Hozsanna. Ez a kettő kottás népénekeskönyv lett egyeduralkodó, minden templomban ezek számozásához igazították az énekeket. Innentől központilag kiírják az érvényes miseének-rendet, ezzel is szorgalmazva, hogy a két népénektár énekeinek liturgikus használata terjedjen el általánosan.

V.                  Lélektani vonatkozások

Az egyszerű hívek nem vonták kétségbe az anyanyelvű misézésről szóló döntés helyességét. Amilyen óriási az egyház tekintélye, ugyanolyan a papé is a falvakban. Az átmenet tehát zökkenőmentes volt.

A szép, egyedi kivitelezésű régi imakönyvek – az új liturgia szempontjából legalábbis – funkciótlanná váltak. Mivel a mise magyar nyelvű, a miseimák elvesztették jelentőségüket, a régi imakönyvek énekrepertoárja és számozása is sokféle. Az új liturgiát követő Szent vagy Uram és a Hozsanna a plébániákon olcsón hozzáférhető, a logikus tehát az lett volna, ha a régi imakönyvek hamar lecserélődnek.

A hívek azonban még évekig-évtizedekig a régi liturgiához kötődő veretes imakönyveiket hordták a misére. Ugyanúgy imádkozták a mise alatt a rózsafüzért vagy a miseimákat – pedig most már értették a szertartást. Ki tudja, milyen emlékek kapcsolták őket a könyvükhöz, kitől kapták, örökölték. Talán antropológusok tudnák megerősíteni, hogy a rítusban való részvétel módja sokkal mélyebben gyökerezik, minthogy zsinati rendelkezések ezen változtatni tudjanak.

A ragaszkodásnak talán az is oka lehetett, hogy a mély teológiájú szertartás-szöveg intellektuálisan közelíthető meg. A vallást viszont a többség érzelmileg éli meg: és ezt az érzelmi töltet iránti igényt a régi imakönyvek sokkal inkább kielégítették. Krisztus kínszenvedése például a miseszövegben egyetlen tárgyilagos mondat erejéig szerepel: „…szenvedett Poncius Pilátus alatt, megfeszítették, meghalt és eltemették”.  A szenvedéstörténetet érzékletesen bemutató régi miseénekek viszont mély azonosulást váltottak ki az éneklőkből (a lelkiismeretvizsgáló refrén hangsúlyozza is):

Miként volt összetépve, véres sebekkel telve,

Az angyaloknak nyelve sírva zokogja neked.

Ó és ki tudja, hogy te gondolsz-e néha reá?

Tövisből koronája, nádszála s gúnyruhája,

Ó mily szégyen reája, s mindezt teérted tűré

Ó és ki tudja, hogy te gondolsz-e néha reá?

Nehéz kereszttel vállán lépdel a véres pályán,

És szerez ennek árán mennyei kegyelmeket

Ó és ki tudja, hogy te gondolsz-e néha reá? (Égi lant, sz.n.  59-60)

A Szent vagy, Uram éppen a legmegindítóbb Mária-siralmakat, a legexpresszívebb nagyböjti énekeket száműzte a közkedvelt énekek közül (pl. Magasan áll a Golgota ormán, Bíbor piros szép rózsa vagy a Jézus és Mária búcsúzkodását dramatizáló Oh egek, sírjatok). A szövegeket gondozó Sík Sándor a teológiát részesítette előnyben az emóciókkal szemben, a válogatás tehát a hit intellektuálisabb megélését szorgalmazza. Nem csupán az énektárban, hanem a híveknek szóló bevezetőkben is hangsúlyosan jelenik meg, hogy az érzelemdús ájtatosságok helyét a szertartásszövegnek kell elfoglalnia. A 63-as misszálé pontosan ismeri a hívek beállítottságát, ezért érvel a miseszöveg mellett:

 „Először elvontnak és száraznak fogjuk érezni szövegeit. Egy idő után azonban tapasztalni fogjuk, hogy minden egyéb ájtatosságnál jobban bekapcsol minket az oltár szent áldozatába” (Magyar misekönyv, 1963, 20).

Ez a folyamat lassan megszüntette az addig beláthatatlan változatosságú, virágzó imakönyv-kultúrát. A régi imakönyvek múzeumi tárgyakká, antikváriumi ritkaságokká váltak, vagy családi örökségként rejtőznek a fiókokban.

HIVATKOZÁSOK

Actio Catolica liturgikus munkaközössége szerk. (1963). Magyar misekönyv. Vasárnapi és ünnepnapi miseszövegek. Budapest. Szent István Társulat. Az Apostoli Szentszék Könyvkiadója. Budapest

Áts Benjámin (1905) Betegek gyógyítója. A Boldogságok Szűz Mária és Szent Anna Asszonyhoz mindennapi, vasárnapi s ünnepnapi egész évre alkalmaztatott szent imák és énekek. Budapest. Rózsa Kálmán és neje.

Az 1800 utáni imakönyvek adatbázisa. A letöltés ideje: 2021. szept. 21. ) http://neprajz.bibl.u-szeged.hu/IMA/menu.php?

Rozmán János (1946). Égi út. Imák és énekek. Eger. A Papnevelő Intézet kiadása.

Pesch T. (1901). Az istenes élet. Intelmek és imádságok a művelt körök, főleg művelt férfiak használatára. Temesvár.

Szunyogh Xavér Ferenc. (1944). Magyar-latin misszále az év minden napjára a római misekönyv szerint. Budapest. Szent István Társulat.

Takácsy Lajos. szerk. (1911). Orgona Virágok. Imák és énekek a római katholikus hívek használatára. Gyula. Dobay János Kiadója.

Werner Alajos. (1948). Hozsanna! Teljes kótás ima- és énekeskönyv. Budapest. Magyar Kórus.