„MINEK NEVEZZELEK?”- NYELVLÉLEKTANI TABLÓ A TANÁRI JELENRŐL, A SZAVAK EREJÉRŐL

Egyetlen nap alatt 70-80 000 pedagógust veszítettünk. Talán túlzónak tűnik az állítás, de ez a valóság: 2020. július 1-től a szakképző középiskolákban dolgozó pedagógusok oktatóként jelennek meg a hivatalos dokumentumokban.

Minek nevezzelek? – kérdezhettem volna a Magyaróra-táborban az általános iskolákból, gimnáziumokból, technikumokból összeverbuválódott kollégákat. Közülük többen átélték az én történetemet: hat évvel ezelőtt szakközépiskolában tanítottam, négy évvel ezelőtt szakgimnáziumban, most technikumban. Húsz évig pedagógus voltam. Ma oktató vagyok. S mindez úgy történt, hogy nem váltottam munkahelyet, csupán végzett osztályaimtól vettem búcsút, s nagyjából ugyanazt és ugyanúgy tanítom, mint öt, tíz vagy húsz évvel ezelőtt.

A permanens névváltoztatásokhoz az oktatás területén már hozzáedződhettünk. A szakképzésben az iskolatípus változó megnevezése az intézménynevet is érintette: az elmúlt 5-6 évben iskolánk homlokzatára már csak lefóliázott nyomtatott papíron helyeztük el az éppen aktuális hivatalos megnevezést, hiszen egy-másfél évenként cserélni kellett. Mindez nem elhanyagolható kényelmetlenséget okozott (véget nem érő záradékolás a törzslapokon és bizonyítványokban, fejlécek, pecsétek, iskolai dokumentumok állandó cseréje). Pedagógus-létünk nyelvi cáfolata azonban kimondottan megrendítő volt.

A munkánk nem változott, a gyerekek sem, az iskola is maradt a helyén, s általában ugyanazon a széken ülünk.  Nyelvlélektani szempontból azonban óriási a változás. A pedagógus megnevezés a gyermekre irányul, az oktató a tanítási eljárásra. A pedagógus szóhoz érzelmileg kötődünk, még egy évvel a jogszabály-változás után is. Számunkra ugyanis értékrendbeli attitűdöt jelent.

Pedig még furcsának is ítélhetnénk ezt a vonzódást, hiszen a pedagógusnak zavaró ideológiai felhangja lehet: a XX. század közepétől terjedt el a párthatározatok nyomán, az alakuló tanári szakszervezetek megnevezéseként, vagy az 1952-től bevezetett pedagógusnap révén. Ha a pedagógus szónak túlságosan erős pártpolitikai aurája volna, a rendszerváltoztatás amúgy is intenzív átnevezési hulláma kitörölte volna a szóhasználatból. Az utóbbi húsz-harminc évben inkább ennek az ellenkezője történt: a pedagógus jelentéstartománya kiterjedt, új pedagógus-szakmák jelentek meg (múzeumpedagógus, fejlesztő pedagógus). Több tanárképző főiskola (pl. a szombathelyi Berzsenyi vagy szegedi Juhász Gyula) pedagógusképző központtá alakult. Egyszóval: a pedagógus – jelentéskörét, az általa felidézett asszociációkat tekintve – mintha több lenne a tanárnál, de az oktatónál mindenképpen.

S hogy most oktatók lettünk, a lényegen nem változtat, mégis elfedi a lényeget.

Leginkább azt, hogy oktató-létünk első évében továbbra is pedagógiai munkát végeztünk, a szakmai feladatokon túl a gyerekek lelkével, mindennapjaival foglalkoztunk, egyéni problémáik részesei, beavatottjai voltunk. Ezért szerettük magunkat korábban megkülönböztetni az oktatóként kezelt óraadóktól, vagy a nyári szakmai gyakorlatot vezető vendégtanároktól, s talán az egyetemi oktatóktól is (bár több egyetemi oktatóm kiváló pedagógus is volt).  

„Lehettem volna oktató” – de nem lettem, mert pedagógus akartam lenni. És maradhattam volna pedagógus, ha egy évvel ezelőtt átigazolok egy gimnáziumba vagy általános iskolába.  A legtöbben nem tettük, noha úgy éreztük, egyfajta nyelvi rablás áldozatai lettünk. Az oktató megnevezés számunkra rangvesztés: az elhivatottságból dolgozó pedagógust a nyelv szintjén valamiféle „okító szakmunkás” váltotta fel.

E fenti, szimbolikus-nyelvlélektani szempont is elég okot adna a berzenkedésre, csakhogy az oktatóvá lett pedagógusok egyben kikerültek a pedagógus minősítési rendszerből is. Tehát akik korábban megszerezték a mesterpedagógus vagy kutatótanár címet, azok egyúttal búcsút is mondhattak e komoly munkával elért fokozatnak. Újra csak József Attilával szólva „megállapíthatom magam”: 21 év pedagógusi tevékenység után ma oktató vagyok, megfosztva kutatótanári fokozatomtól.  S csak azért, mert történetesen egy szakközépiskolából szakgimnáziummá, majd szakgimnáziumból technikummá vált intézményben tanítok. Azaz, oktatok… 

Manapság a közéleti szómágia – a PC által vezérelt módon – sokkal inkább az eufemizmusok felé halad (így lett a mozgássérültből mozgáskorlátozott, a fogyatékosból sajátos nevelési igényű, a gyenge tanulóból tanulási nehézséges, a bukottból évismétlő, a kisegítő iskolából gyógypedagógiai iskola, felzárkóztatásból esélyteremtés). 2011-ben közoktatás köznevelésre keresztelése világos törekvés volt az elsőtől a tizenkettedik évfolyam végéig tartó, sokoldalú képességfejlesztő, ismeretbővítő, nevelő munka pontosabb megnevezésére. A névváltoztatás az akkori kritikák ellenére – legalábbis a pedagógusok számára – reális és jól kódolható volt. Az új elnevezés teljesebben fedte le a valóságot. 

A pedagógusból lett oktató azonban ellentétes folyamatot reprezentál: az új szójelentés a valóságnak csak egy részét fedi le, az oktatóhoz kapcsolódó asszociációk kizárják a mindennapi iskolai munka egyik igen lényeges aspektusát.

A pedagógus és oktató közötti különbségtétel a nagy európai nyelvekben nem jelenik meg (egyáltalán a munkakörre vonatkozóan igen ritkán használatos a görög paidagogoszból származó forma). Az iskola minden szintjén a tanulók nevelésével-oktatásával hivatásszerűen foglalkozókat lefedi a teacher, profesor, Lecher, učitel, ritkábban külön szó jelzi az elméleti tanár és a gyakorlati oktató közti különbséget (pl. a franciában a professeur instructeor, az angolban a teacher instructor). Ilyenfajta különbség azonban nem áll fenn a gimnáziumi és a technikumi magyartanár között. Az óvónőt, az általános és középiskolai tanárt összekötő pedagógus szó egyfajta közös identitást, közös célt jelentett.

Még nem esett szó a viszonylag általános tanár szóról: míg a pedagógus az óvodától a középiskola végéig, a tanár az általános iskola elejétől a felsőfokú tanulmányok befejezéséig releváns. Ha tanár lennék, és nem oktató, legalább az iskolarendszer különböző fokain jelen lévőkkel érezném magam egy csoportba tartozónak. De oktatóként mintha csak szakmám lenne, nem hivatásom. Oktatói hivatás szerkezet nem is létezik a magyarban, csak tanári és pedagógusi hivatás. Ez az oktalan oktatósítás nem csak a technikumi tanárok, hanem a nyelvi egyértelműség, a jelentés tisztasága tekintetében is megkérdőjelezhető lépés.

Már csak egyetlen nyelvi találós kérdést kell feltennem az olvasónak: ha egy technikumban a tanulókkal hivatásszerűen foglalkozók mindegyike oktató, mi a helyes megnevezése a fejlesztőpedagógusnak?