Tollat ragadtam, hogy papírra vessem a gondolataimat. Rovom a sorokat, és nem használok sorvezetőt.  Vajon ötven év múlva egy iskolás mennyit fog érteni a fenti mondatokból? Ír-e még tollbamondást, és meg kell-e magyarázni, hogy miért így nevezzük ezt a feladattípust? Lesz-e fogalma arról, mit jelent a jótollú író vagy a tollforgató?

Az alapfokú oktatás ma még kézírásra épül, bár az elhúzódó digitális oktatás a gépek elé kényszerítette azokat a kisgyermekeket is, akik éppen csak megtanultak írni. „Mire megtalálom a billentyűt, elfelejtem, mit akartam írni” – fogalmazta meg sommásan a problémát alsós gyermekem. Számára az „írás” még egyértelműen papírt és ceruzát jelent, de azt sem nehéz észrevenni, hogy az ő korosztályának mennyivel kevesebb „írásélménye” van, mint annak idején az én nemzedékemnek.

Írásélmény – azaz a saját kedvünkre végzett kézírásos tevékenység. Aki nem írt titkos naplót hatodikos-hetedikes korában, azt nem tekintettük komoly embernek. Minden lány emlékkönyvet kért karácsonyra, hogy aztán körbejárjon az osztálytársak, rokonok, tanárok között. Slágerszövegeket körmöltünk, meg-megállítva a magnókazettát.  Órán a pad alatt leveleket adtunk kézről kézre. Ha valaki talált egy – akkori ízlésünk szerint szép, mai szemmel elviselhetetlenül szentimentális – verset, csoportosan másoltuk le magunknak, s talán még sírdogáltunk is egy kicsit rajta. Nyolcadikos korunkra már szinte mindannyian rendelkeztünk saját, kézzel írott receptgyűjteménnyel. A fiúk mindeközben külön füzetben vezették a futballcsapatok névsorát, eredményeit (vagy Brooke Shields és Jane Fonda – ki tudja, milyen adatait).  Hosszú-hosszú leveleket váltottunk az úttörőtáborban szerzett új barátokkal, és kötelességtudóan képeslapot írtunk a szülőknek a háromnapos osztálykirándulásról. Tollal. Papírra.

Már mintegy 10-15 éve is megrázó élmény volt számomra, hogy a tizenhatéves diákjaim egy borítékot sem tudnak megcímezni. Hiszen egész életükben nem tettek ilyet.  2020 tavaszán, a digitális oktatás idején érettségizőimnek kézzel írott leveleimet vitte ki a postás. Meghatottságuk, erős érzelmi reakciójuk nem lepett meg, hiszen a legtöbben még soha életükben nem kaptak ilyet. Szerettem volna, ha tudják, milyen érzés levelet kapni, óvatosan felnyitni, kihajtogatni. S visszatekintve nekem is úgy tűnik, ha kézzel írott levelet kaptam, többször elolvastam, s szavait sokkal mélyebben a szívembe véstem, mint az e-mailben érkezettekét.

Mit lát a magyartanár, s főként, ha digitális íráskultúrája miatt nem feltétlen kell restellkednie, mégis szenvedélyesen és makacsul kötődik a tollhoz és papírhoz?

A magyartanár látja a követhetetlen technikai fejlődést, gyanakodva figyeli az okosgépet, mikor veszi át végképp az „okosgyerek” helyét.

A magyartanár látja, hogy a tanulók gépelési technikája nem nevezhető rutinosnak, mégis előnyben részesítik digitális létrehozás módját.

A magyartanár látja, hogy a digitálisan létrehozott írásművekben sem kevesebb a helyesírási hiba, bár logikus lenne, hogy az automatikus ellenőrző programok révén ez elkerülhető lenne. Csak most nem az egyes, problémás helyesírású szavakban vétenek, hanem a funkcióbillentyűk figyelmetlen használata miatt (kisbetű-nagybetű, szóköz-hiányok, elütések, bizonyos írásjelek).

A magyartanár látja, hogy épp a távirat megszűnésének idején írnak távirati stílusban: elhagyják a határozott névelőt, a kötőszót, a jelzőket, időnként az igekötőket, és az SMS-ekben megszokott módon rövidítenek iskolai fogalmazásaikban.

A magyartanár látja, hogy a jól felépített, logikus gondolatmenetre épülő szövegek helyét átvették a „mozaik-fogalmazások”: az egy-egy kattintással elérhető és beilleszthető vendégszövegek és a saját mondatok kevésbé simulnak össze, gyenge az átkötés, nem látható a szövegösszefüggés.

S végül a magyartanár rejtett összefüggésekben, szimbólumokban igyekszik magának megmagyarázni ezeket a jelenségeket – a tudományos magyarázatot hagyjuk az írásszakértőre és a pszichológusra.

A kézírás esetében alig emeljük fel a kezünket – mintha így nem hagynánk elillanni a gondolatot, tollheggyel odaszegezzük a papírra. A betűt kanyarítjuk, egyedien megalkotjuk. A billentyűt pedig? Ütjük. (A „leütés” szó hangulata is sokatmondó). Kötés nincs, a karakterek külön állnak, s mintha így a gondolkodás is darabosabb volna.

Ha számítógéppel írunk, a szem a képernyőre szegeződik, a kéz ellenben a billentyűzetre irányul, s a gondolat útja valahol félúton kettéhasad, megtörik. A kézírás esetében viszont egy pontra fókuszál a szem és a kéz, s talán a gondolat iránya is könnyebben odatalál erre a fókuszpontra.

Kosztolányi túlzónak tűnő látomása a megvadult írógépről valósággá vált. A prediktív szövegbevitel, vagy autocomplete beállítás annyit jelent, hogy a gép valóban magától ír, megpróbálja kitalálni, mit akarunk írni. Kis túlzással: gondolkodik helyettünk.

Néhány múzeumban, fesztiválon a gyerekek kipróbálhatják, hogyan írtak elődeink, a pennát meg-megmártva a kalamárisban. S talán unokáink majd múzeumokban próbálhatják ki  –  persze, ha nem csak virtuális múzeum lesz addigra – hogy írtunk mi? „Nézzétek, ez itt papír. Vonalas. Volt kockás meg sima is. Ez pedig toll. Golyóstollnak hívták.  Így kell megfogni. Három ujjal. Ezt hívták helyes ceruzafogásnak. Most nyomd meg a tetején a bütyköt. És most húzz vonalakat, kacskaringókat a papírra. Na, ezt csinálták a nagyszüleid. De lehet, hogy csak iskolás korukban.”