Hiába az értelmiségi fanyalgás, a magyarnóta nemrég hungarikummá minősült. A nagyobb nyelvészeti-stilisztikai kutatások mégis hiányoznak. Vajon ez abból adódik, hogy a bölcsészek rangon alulinak tartjék a témát? Pedig nincs olyan terület, amelyhez csak kesztyűs kézzel nyúlhatnánk: a nyelvész górcső alá veszi a slágerszövegeket, közhelyeket, a politikai lózungokat is. Miért lenne kivétel a nóta?

Még Ady is gyakorta múlatta az idejét muzsikus cigányokkal: idecitálhatjuk korai költészetének magyarnóta-ízű sorait is: „Rossz útra tévedtem, világ csúfja lettem (…), édesanyám, lelkem, sirasson meg engem.” Való igaz, ez sem képvisel magasabb irodalmi értéket, mint a „Nem tudom az életemet hol rontottam én el…”

A digitális Néprajzi Lexikon beszámol róla, miért kellene fenntartásokkal viseltetnünk a magyarnóta iránt: „tartalmában és funkciójában a népdaltól idegen”, „átlagpolgári igényeket kielégítő”, „a szerzők többsége félművelt, zeneileg képzetlen”, „sokat ártott a nép hagyományos zenei ízlésének”.

„A nóta halála a kotta” – folytatja a Lexikon. Szerintem pedig leginkább a színpad, a mikrofon és a szintetizátor a legnagyobb hóhér. A nóta nem egy ember produkciója: ilyen módon már az általam nagyon kedvelt Jávor Pál filmes nótajelenetei is problematikusak. A nótázás ugyanis eredendőden alkalmakhoz kötött közösségi tevékenység, ilyen a lakodalmi dusolás, májusfabál és egyéb falusi mulatságok, a pinceszerezés, a disznóvágást követő vacsora, sőt, még halotti toron is tanúja lehettem visszafogottabb nótázásnak. Létmódja a népdaltól eltérő: a közös munkavégzéshez ritkábban kapcsolódik, hiszen, mint alább látni fogjuk, a nótakísérő gesztusokhoz gyakran szükség van a kezekre is. Nótázni terített asztal vagy boroshordók mellett inkább szokás, mint krumpliásás közben. Nem célja, csupán kísérő kelléke különböző alkalmaknak: az már a műfaj agóniája, amikor célzottan nótázni gyűlnek össze egy-egy műkedvelő klub tagjai.

Ha valaki már szemtanúja volt ilyen duhaj, nótás mulatságnak, ahol főként férfiak a megfelelő kellékekkel (üveggel, borospohárra), mutatóujjukat jelentőségteljesen megemelve, ritmikus gesztikulációval és eltúlzott mimikával, egymás hátát lapogatva, poharat összekoccintva, bizonyos szövegrészeket skandálva, „rotyókálva” (azaz a térdet ritmikusan rugózva) dáridóznak, az innentől kezdve el tud vonatkoztatni a szenvelgő vagy közhelyes szövegvilágtól és zenei megoldásoktól. A nótázásnak a hagyományos közösségekben megvolt a helye, funkciója. Hogyan lehetne mulatni, legénykedni, pajzánul kacsingatva tabukat döntögetni Babits-versre, de akár egy népdalra is? A Csömödéri falu végén-népdal és a Debrecenben huncutok a lányok-nóta csintalansága nagyjából azonos szintű: az előzőt mégis nehezen tudjuk elképzelni egy borospincében összeverődött társaság repertoárjában.

A nyelvész számára nem csupán a metakommunikáció érdekes, hanem a közvetlenebbül szövegfüggő jelenségek is. A mámor ugyanis nem csupán az alkalomból és közösségi élményből, nem csak az elfogyasztott alkohol mennyiségéből fakad, hanem a nyelv örömszerző funkciójából: a nyelvi játékokból, a szélsőségesen váltakozó tempóból, a közbeékelt nyelvi-indulati elemekből, valamint a kreatív szövegváltoztatás lehetőségéből.

Ha most hirtelen eltűnne minden nótafelvétel, és meghalna az utolsó nótázó, ha csak kották és szövegek maradnának, kései utódunk bajosan derítene fényt az előadásmód jellegzetességeire: ezek ugyanis csak aktív részvétellel sajátíthatók el.

A nótázás ritmikus testélmény, hiszen a mulatozók fejükkel, karjukkal, kezükkel, lábukkal, néha egész testükkel, hangolódnak a taktusra.  A „Nem, nem, nem, nem, nem, nem, nem megyünk mi innen el” tipikusan minden szótagot erősen hangsúlyozva, sok esetben azt asztalt csapkodva hangzik el egyre gyorsuló ütemben. Ugyanezt fokozódó tempójú megoldást tapasztaljuk az „A bundának nincs gallérja” kezdetűben is.  A pattogósan induló  „Vörös bort ittam az este” a harmadik sorban hosszan elnyúló: „a lááá-bamooon alig-alig állok” után visszaáll a verbunkos taktusra.

Fonetikai-prozódiai eszköz a szokatlan helyre ékelt lélegzetvétel. Az Egy kislány felmászott (más verzióban Nagyságos kisasszony) kezdetű nótába így lopakodik be a (vulgarizáló) jelentésmódosító szünet: „belement az agácafatüske a lá-baszá-rába”.  Még a nótaimmunisok számára is ismerős a „be kellett a rácsos kaput rig-liz-ni” hangsúlyosan skandált zárlata.

A magyarnótákban gyakoriak az ismétlésen alapuló nyelvi játékok, persze nem weöres sándori magasságokra kell gondolni (például a „Mi mi mi mi mi mi mi, mi mi mi mi mi mi mi, mi mozog a zöld leveles bokorban” esetében). A „haddelhadd” helyett az ugyanakkora időtartamra eső variációs ismétlés a „haddelhaddelhadd” (Házunk mellett van egy árok). Majdnem a gyerekmondókát idéz az „Átlátszik a (cika), átlátszik a (cika) átlátszik az ölelés” szójátéka. Vannak kimondottan jól sikerült nyelvi megoldások, például a „Paplak mellett lakik a Katika, ahol a patika áll”. Elegendő borital után a “Sárgarézből van a „pipakupakom” már szinte nyelvtörőnek tűnik.

A nótákban feltűnően sok az eredeti szövegben nem szereplő (az ütemszámot nem módosító, szünetre időzített) közbeékelés: „Nem győztelek kisangyalom várni (még egyszer!) várni, (még egyszer) várni”; vagy „Sört ide, bort ide, te szép barna lány (az anyád!), hadd mulatom ki magam igazán”, vagy „Akinek nem tetszik (a lánya) ne járjon utána”. Sok esetben a beékelés csak egy-egy kötőszó: „(Mer’) a nézését meg a járását….”; vagy „Rászállott a cinege, cinege (de) hess le róla cinege, cinege”. “Mer aszongya hogy…” – vezetik az újabb nótát az Úri muri hősei. “Na meg aztán…” – hívja fel magára a figyelmet, aki a következő nótát akarja kezdeni.

Az egyes nótákhoz speciális gesztusok, mozgásformák is tartozhatnak. Az Akácos út koreografikus jellemzője az utolsó sorban: „Csak csendesen (ujjat az ajakhoz emelve: pszt!), ne hallja senki más”. A Megy a gőzös Kanizsára szinte elképzelhetetlen a „vonatozás” táncos imitálása nélkül.

Érdekes, hogy a gőzös az ország minden részén Kanizsára megy, más esetekben aktuális variánsok lépnek életbe attól függően, hogy éppen hol folyik a vigasság. „Eger városa papok városa” nyugodtan lehet Szeged városa is. „Jó napot kívánok, megjöttek a fehérvári huszárok” – a dél-dunántúlon inkább szombathelyi huszárokat énekelnek. A “Lányok, lányok, simongáti lányok” helyett pedig a gyerekkorom falusi lakodalmain „Lányok, lányok, szép szabari lányok” –  hangzott fel.

A nóták jól bírják az átírást, a szándékos ferdítést. A legismertebbek az ivónóták átiratai: „a lábamon alig-alig-alig, mégis elhányok a falig”. Teljes strófát érint a Magas jegenyefán „gasztronómiai” átköltése: „Magas jegenyefán palacsinta-fészek, / kedves túrós rétes, de szeretlek téged, / a paprikás csirke könnyen fölszáll oda, / utállak, káposzta, nem eszlek meg soha”.

A nóta lényege tehát nem feltétlenül a csekély művészi értéket képviselő szövegtartalom, hanem az éneklésmód, előadásmód: a ritmika változásai, hangerő, a prozódiai megoldások, skandálás, a szöveges közbevetések és nyelvi játékok, a kreatív szövegátalakítás-aktualizálás.

A magyarnóta határai nem túl élesek. Toleráns műfaj, adott esetben szívesen befogadja a slágert vagy a kuplét is (így vált “szinte-nótává” Szenes Iván számos szerzeménye). Egyszóval: „bocsássa meg nekem a világ”, hogy sajnálkozva konstatálom a magyar nóta, s vele együtt a valós nótaéneklési hagyomány eltűnését. Mert igaz, hogy nekem konkrétan tényleg nincs nótám, de szívem azért van. Saját nótarepertoárom nem darabonként, hanem összességében jelent a földijeimhez való kötődést, közösségi élmények emlékét.