HOZSÁNNA ÉS A VÉNEK

Mezősi Miklós kötetéről

A káprázatosan jó kötetcím önmagában is méltó lenne hosszabb elemzésre. Hangzáson alapuló nyelvi játék (Hozsánna–Zsuzsánna), archaizmus (ugyanis a „katolikusul” írók-beszélők inkább a hozsanna alakot használják), bibliai allúzió. Az allúzió részben illúzió: mert bár a fürdőző Zsuzsánna motívuma többször feltűnik a kötetben, mégis, mintha nem a feddhetetlen erkölcsű asszony alakja bontakozna ki a versekből. Hanem azé a Zsuzsánnáé, akivé a későbbi korok képzőművészete alakította-formálta: a csábító, kívánatos asszonyé, akinek számos festmény alapján esze ágában sincs rejtegetni bájait (esetleg szelíden hárító mozdulatot tesz a két férfi felé, arcán a meglepődés, a felháborodás vagy a szégyen legkisebb jele nélkül). A tény, hogy világos nappal a meglehetősen nyílt gyümölcsöskertben támad kedve fürdeni, maga kihívás: még a jámbor és jóhiszemű bibliaolvasót is összezavarhatja (avagy: a vének inkább áldozatok): tudta akkor (délután volt), / hogy várnak rá, és ő is várta, hogy megessen (Apokrif Zsuzsánna…).

A „hozsannázás” többnyire a provokatív szépségű bibliai Zsuzsánna felé irányul, aki időnként Beatrice, máskor Seherezádé vagy más irodalmi-mitológiai alakok maszkjában jelenik meg. Ez nem feltétlenül afféle posztmodern szerepjáték, talán nem is holmi lírai hagyománnyal magyarázható (pl. hogy már Balassi is ekképp cselekedett). Sokkal inkább azzal, hogy az ember krízishelyzetekben (mert a szerelem akár tipikus, akár atipikus, mindenképp krízishelyzet), képekben beszél. Még pontosabban: szerelemről (és más démonokról) alapvetően mítoszokban és archetípusokban lehet igazán megnyilatkozni. A mitikus fogok maradni (Mondóka) akár ilyesmit is jelenthet, bár ennek értelmét így avatatlanul csak tapogathatja az egyszeri olvasó (jár a múzsának az, hogy bizonyos fordulatokat csak ő, és csakis ő értsen. Az olvasó meg fenntartja magának a jogot bizonyos olvasatokra).

A mitikus-archetipikus maszkok, amelyek e kontaktus különböző szögből való nézeteinek vagy változó arcának párhuzamai lehetnek, időnként nő-férfi kettősében jelennek meg. Kimondva is a Beatrice – Vergilius (nem tévedés!)–, a Seherezádé – Harud al Rasid, a Zsuzsánna – vének és a Madam Chauchat –Hans Castorp  kettőse. Catullus vagy a kék szakállam önmagában való említése implicite Lesbiával és Judittal is gazdagítja az egyébként is sokarcú múzsát (Gelsamina, nőstény Prométheus, Medeia, Phaedra), és ha éppen nem névvel foglalja bele a nő alakjába az egész világirodalmat, akkor jól azonosítható motívumokkal teszi ezt, mint a baudelaire-i „a rossz virága”, vagy az Ómagyar Mária-siralmat idéző világom szárnyakkal kiásom és virágba terítkezem (Utazás a mélybe).

Klasszikus hagyományt folytat a kötetkompozíció is. A három indító költemény megnevezi a három „főhőst”. Az Expozé a versről szól (a kötet ugyanis folyamatos alkotásreflexió egyben, ahol a rím és a mérték megszemélyesített szereplők). A második kézenfekvő módon önreflexió (A költő), majd következik az Invokáció a múzsához.  Hármójuk viszonyrendszerét (mert a verset is élőlénynek kell tekintenünk) leginkább a többször több formában megjelenő szeret kezem, ha ír gondolata és szójátéka teszi nyilvánvalóvá: a meghatározó szerelmi élmény – érzéki szinten is – a „neki írás”.  Az Ő (a vers), TE és ÉN háromságát vissza-visszatérő motívumok hálózzák be: legmarkánsabban a dantei pokoljárás, amelyhez a kulcsvers az Utazás a mélybe. Ha a két mottót és három indító verset nem számítjuk, nagyjából a kötet közepén.

A pokoljárás-motívumok környezetében a múzsa Beatrice-arcát fordítja az olvasó felé: a szerelem a pokolból kivezető út.  A költő pokol-szemlélő lusta tag / kit elkísérsz választott útján (Virágfakadás).  A Támad az időknek nagyszerű rendjében a hajdan az élet értelmébe vetett és visszakapott hit már-már nagylászlósan himnikus is lehetne, ha egy „mezősis” csavarral nem egy lufi-allegóriával futna be a célba.

A dantei élmény többrétegű: a kötet alcíme egy rajongó utasembert jelöl, a második mottó a Commediából vett szó szerinti idézet. Az Utazás a mélybe – a költő sajátos perspektívájából – éppenhogy szárnyalás a magasba. A kötet egészét tekintve a fent és lent (ásás és szárnyalás) ősképe mellett megjelenik a „közép” is: a földi létben való profán, horizontális utazást a Fellini-szál (Társas út), a többször megidézett „röpülj hajóm”, vagy a Kerékpáron képviseli.  Nem lehet véletlen, hogy három egymás mellett lévő vers jelzi a három szintet, a Társas út, az Utazás a mélybe, és a Szárnyalás (v.ö. háromszintes a misztériumdrámák).

Kegyednek írva sírok (Farvíz-ének) – panaszolkodik a költő trubadúrként (és e magatartás komolyságában nem szabad kételkednünk). Szelíden bele is ringat egy petrarcai világba, ahol a múzsa „úrnő” (Jó tanácsok), aki természetesen elérhetetlen, akit csak érintésmentes lassú szerelemmel szerethet (Hát itt van).  De aztán komiszul kizökkent ebből az klasszikusan eszményített világból egy poén, antipoétikus kép vagy nyelvi fordulat. A catullusi csókok idilljétől egy thomas manni kanyarral az arteria femoralisa vagy mi zárja a Csókverset – ami még József Attila Ódáját is – bár távolabbról – de behúzza (nem a csőbe).  Máskor az önfeledt hozsannázásból vált át stilárisan esetlen, már-már szándékoltan közhelyszerű fordulatokra, vagy a radnótisan klasszikus képekből a vulgaritásba: mert vakulásig költöm a versem itt, a lugasban – hát elkúrták a strázsák akkor este (Apokrif Zsuzsánna). A szakrális keretű Vonzásokban szerelmi vallomás versalanya „bezárja a mókatárat”, azaz Mezősi Miklós Móka Mikiként (MM!) búcsúzik el.

S amint a költő is és múzsája sokféle arccal jelenik meg, a szerelem szintúgy szilénoszi. Az Ima közben odalépek már formailag-ritmikailag is gyanús („E nyári hűvös estvén” – e mái meleg estém), de a szerelmi idill végképp egyértelművé teszi, hogy Csokonai irányából értelmezhető az érzéki árnyalat. Ugyanezen a pajzán-erotikus vitézi hangon szólal meg az Illatok a mélyben: szigorúan virágnyelven, rózsával, illattal és harmatozással, majd a félreérthetetlenül erotikus bíborkával kiegészülve.

Más versek a várakozás, a vágy és a teljesületlenség hangját hordozzák (pl. Lépcsőházi gondolat). A vershelyzet tipikusan az esti írás: az egymás alá tapiztam távközlő eszközömmel (Furcsa rímek) éjszakai „digitális” beszélgetésre utal, többszöri motívum a kínzó várakozás a válaszra: mint malom, ott zokog hozzá a mélybe’ lent (Várakozás).  Az érzékiséget középpontba helyező Apokrif Zsuzsánna kezdősora: az elmúlt éjjel álmodoztam.  A megidézett Hans Castorp csak röntgenfelvételen ismerhette meg Madame Chauchat testét. A hozzád nem érhet ő sem nappal, sem az estén (Hát itt van) többszörös áttétellel (Thomas Mann ® József Attila), az estén-testén rímmel teremti meg a párhuzamosságot. A beszédhelyzet sok esetben a Hajnali részegségé: ha unnád akkor is elmondom (Farvíz-ének), ha nem tudnád és nem unnád (Háromság).

A költő a szerelemnek egyrészt elszenvedője, más oldalról a megváltottja: visszaloptad Zeusz tüzét, nőstény Prométheusz, nekem (Támad az időknek…). Bár a szeretett nő közvetlen, pajkos-pajzán, didaktikus, melankolikus és sokféle más megszólításával találkozunk, gyakori az „istennőnek” kijáró himnikus hang: ráadásul feltűnően sokszor hexameterben. Az Invokáció első tizenhét sora hexameter (hogy miért, erre egy másik Mezősi-kötetben találjuk meg a választ, kérdés formájában: Mely formák olyanok, hogy a szép idomokra hajolnak?)

A versformák váltakozásából adódó többlettartalom – vagy inkább rejtett üzenet – legnyilvánvalóbb példája talán a Jelenés, ami a vers közepén hirtelen hexameterre vált: Múzsa, te adj jelenést nekem, ülj ide, kérdezek én most. A múzsa szájába adott válasz pedig talán a valaha volt legszebb Berzsenyi palimpszeszt/parafrázis):

Már közelíteni látom a szárnyas idő neszezésit.

Vissza se tér az idő, meglásd, úgy repül el,

mint valamely távolba igyekvő barna szemöldök… (Jelenés)

Mezősi nem (csak) tragikus vagy melankolikus hőse, sokattűrt vándora ennek a meseszerű történetnek, hanem valóban Móka Mikije is. Ironikusan, önironikusan tekint saját magára és belső folyamataira: ihletettre fölhevült lelkére nézve hőre lágyuló (Vonzások). Egy tréfás fordulat, egy rímhecc, vagy a meghökkentő és humoros egymásmellettiségek – mert jobb egy ötlet, mint öt egylet (Eseményközlő…) – elsatírozzák az egyéni passió éles kontúrjait. Mint egy seb leragasztása vicces mintájú, áttetsző leukoplasttal.

Egyrészt ott vannak a nagyon más környezetbe helyezett intertextusok: a vers félkész, vagy tán egészen az (Nem mind harap…), azon tűnődik, mit mond a tenger, mit hal – ni – nem mer (Virágfakadás), majd így biztatja fel magát: talpra én! (Szerelemdal…). Szívesen él a komikus-meglepő kontraszttal:Múzsának app: mint medvén kalap (Jelenés).  A végig fennkölt-filozofikus Szárnyalásba is jut egy kedvesen csípős ténymegállapítás az ikaroszi szárnyakról: avult egy technológia.

A nagy klasszikusok stílusát imitáló komoly, poétikus megnyilatkozások szakrális-tragikus-heroikus hegyére minduntalan egy-egy frappáns nyelvi poént tűz: a kínt kínra hányva messze hagyva, mint a Lótra (anti)rímel a mint a ló (Lépcsőházi gondolat). Lovakról szólván a legnagyobb húzás Vörösmarty emelkedett gondolatának pimasz megkurtítása a miért e ló? (költői?) kérdésével (Apokrif Zsuzsánna…).  

Más módszer, de hatásában rokon a „stilisztikai halálos bűnök” sorozata: bár a nyár heve ezt valószínűtlenné tenni látszott (Látomás), bennem személyed erősen, meglehetőst elmélyedt (Eseményközlő…), vagy a funkció nélküli archaizmusok: el nem sírt könyűid (Tervezett fogantatás…). Ezek előre megfontolt szándékkal elkövetett, nyelv elleni merényletek. Szebben kifejezve: az irodalmiság paródiái.

A vers megcsináltságára irányuló figyelem egy pillanatra sem lankadhat el. Vagy ha igen, a szerző gondoskodik róla, hogy kénytelenek legyünk az emlékezetünkben motozni: mi is volt az az oximoron? hogy is hívták a szót szóra szóval halmozó alakzatot? (Lépcsőházi gondolat). Sőt, bizonyosaknál elbizonytalanodik még a jóemlékezetű stiliszta is: van-e egyáltalán külön neve ennek vagy annak a formációnak a retorikákban? A rímalakzat, a nyelvi játék és a ritmus tehát nem a sava-borsa, hanem éppenhogy a veleje a teljes kötetnek.

Vannak itt virtuóz belső rímjáték-alakzatok, mint az álomba dermed s meleg harmat álma vermed (Furcsa rímek), mozaikrímek, mint a vénülés-vén ülés (Csókvers Dánieltől Catullusig), vagy a nem fáj dalom (Népies ének). A kancsal áthuzod/rátűzöd (Népies ének) még azonosítható, de hogy milyen rímalakzatnak nevezhető a feléled – feledni (Lépcsőházi gondolat), ott már megáll a bölcsésztudomány: ha csak félig kecske, akkor talán szatír-rím?

De aki ilyen könnyedén játszik a nyelvvel, annak megbocsátható-e a szeretlek-megyek-tekerlek-merlek-temérdek-téged-szedlek rímcsoportja, ráadásul egy Rímpárzás című versben? Vagy a felcsavarodni-csatangolni (Kerékpáron)? Avagy szándékosak-e – oximoronnal szólva – a fals összecsengések, ugyanúgy, mint az előző direkt stílusbotlások? Hát mit szólnak ehhez maguk a rímek? Merthogy ezek egészen antropomorfak: a versbe csalt rím nem érti, hogy került oda (Virágfakadás), ellebzsel rajtuk annyi rím (Expozé), lelakván rímeim (Eseményközlő…), álruhát visel (Expozé), rímnek ez jó holmi.  A rím külön verset kap, valódi ars poétikát: se rímbuzgó ne légy, se rímtelen.  A mértékkel csak kétértelmű: időmértékesen (ahol nincsenek rímek), illetve a rímeket mértékkel alkalmazva. De hát előfordul, hogy a költő nem tud (nem is akar) ellenállni a rímek csábításának: így esik meg – pl. a Látomásban – hogy az öncélú rímjáték eltéríti hét sor erejéig, és mire visszatér a témához, hopp, vége is a versnek. A Nem mind harap… rimays rímhalmozását követi egy (önkritikusnak látszó) reflexió: Lám, lelapult ez a vers, mint macska, ha fűbe vadászik  – de a hexameterre váltás mindig bejön, ilyet egyszerűen nem lehet rossz stílusban írni, mert ez a versforma gondosan maga választja meg beléje kerülhető szavakat, saját maga garantálja a szövegminőséget.

Saját Hozsánna-példányom telis-tele már (nem csak ceruzás) lapszéli jegyzetekkel, aláhúzásokkal, felkiáltójelekkel, nyilakkal, de még mosoly-ikonokkal is. Ezt a barbárságot pedig csupán akkor követi el a magamféle, ha folyamatos párbeszédet folytat olvasás közben a szövegekkel. Mert szinte alig van olyan sor, amely ne vonná be a magyar- vagy a világirodalom valamelyik motívumát, alakját, fordulatát – esetleg csak rezzenését vagy hangulatát – de akkor is jól felismerhetően. Az 55 vers azért született, hogy meleg, óvó, simogató – nem utolsó sorban csinosan álló – szőttest terítsen a nő vállára (Zsuzsánna és az álom) – tehát a lényegében az irodalomba öltözteti múzsáját. És melyik nő ne akarna egy ilyen köpenyt?