Irodalmi nevelés és nevetés

Nem lehet véletlen, hogy a nevelés és a nevetés szó között csak egy hang a különbség. Annak idején, amikor a jogszabályba bekerült a neveléssel-oktatással lekötött munkaidő fogalma, egy véletlen elütésem nagy derültséget keltett a tanártársak között: így keletkezett a nevetéssel-oktatással lekötött munkaidő (természetesen rögtön legyártottuk hozzá az ideológiát is). Ez az írás lehetne amolyan pedagógiai ars poetica is, s csak azért nem kezelem így, mert csupán egy aspektusát tartalmazza mindannak, amit a magyartanításról gondolok.

Kezdő tanár korom óta hiányolom az irodalmi tananyagból és módszertanból az örömre való képesség oktatási céljának megfogalmazását. Amikor hevenyészett jegyzeteimnek címet kerestem, a fejembe fészkelte magát a „nyelvi öröm” fogalma. És elégedett voltam, milyen egyszerű, de kifejező címet találtam. Azért óvatosságból beírtam a keresőbe, s (egyáltalán nem csodálkozva) konstatáltam, hogy Balázs Géza már 12 évvel előttem megalkotta ezt a kedves szókapcsolatot. Szerencsére, tanulmánya nem elsősorban irodalompedagógiai szempontú – bár érinti az oktatást is – így középiskolai tanárként kapcsolódni tudok az általa javasolt öröm-stratégiához.

A nyelvi öröm nem tévesztendő össze az irodalom élvezetével (erről sokan és sokat írtak). A nyelvi öröm számomra nem azzal az élménnyel azonos, amikor alig várjuk, hogy egy (tartalmában) lebilincselő regény olvasásához visszatérhessünk (ez inkább valamiféle narratív izgalom).  Sokkal inkább arra a rácsodálkozásra, örömérzésre, amit a megformáltság okoz. Amikor ízlelgetjük, forgatjuk magunkban a szavakat, a szemünkkel visszaugrunk („csak a széphangzás mián”). Arra, amikor az olvasás nem gondolkodásra sarkall, hanem a szavak erejében, hangzásában leljük örömünket. Amikor percekig vagy napokig-hetekig nem tudunk szabadulni bizonyos nyelvi fordulatoktól. Egyik tanítványom évekkel ezelőtt mondta: „valahogy nem tudom kiverni a fejemből a hiányod átjár mint huzat a házon-t”. Itt nyilván egy fájdalmas élmény kapcsolódik össze valami olyasfajta nyelvi örömmel, hogy „pontosan így érzek, csak nem tudtam szavakba foglalni, valaki kimondta nekem/helyettem”. Az irodalom megszeretésének gyökere szerintem a „nem találok szavakat magamra”-érzésből induló, a telibe találó definíció felismeréséig tartó (akár igen rövid) folyamat.

Ez akkor lett számomra egészen nyilvánvaló, amikor – első tanári évemben lehetett – Ady egyik Léda-verse kapcsán egy 17 éves lány heuréka-élménnyel kiáltott fel: „Ez mennyire így van! Minél nagyobbat rúg belém, annál jobban szeretem!” (Hogy Ady pontosan AZT írta, vagy pontosan ÚGY írta, amit/ahogy a lány érzett, az most mindegy, a kettő nehezen választható el).

A nyelvi öröm megközelíthető alkotói és befogadói szempontból. Juhász Ferenc a szövegbefogadás eufóriáját hatványozza, amikor (már az alkotás nyelvi örömét élve) lelkendezve üdvözli az archaikus népi imádságok felfedezését: „Jött a hívás: mennék el meghallgatni néhány magnetofontekercset, hallani valamit, a magnetofon-szalagokról fölzengő csodát, valamit, ami a csoda, mert maga a hulló, kúsza, tétova, aranyszárnyú és vérző szépség” (…) s aligha túlzok, ha mondom, amit hallottunk, az valóban a vérző, aranyló, ősfán-virágzó, csoda-fában aranylángokkal csipkésedő, véres, csillagos csoda volt”.

Az irodalomórán a befogadás nyelvi örömét (ha van) fáziskéséssel követi (ha követi) az alkotás nyelvi öröme. A két zárójeles „ha” nem véletlen. Abba is roppant munkát kell belefektetnünk, hogy eljuttassuk őket a befogadás élvezetéig, s ha elérjük, hogy a tanulók kedvtelve írjanak (jó) műelemzést, akkor mondhatjuk: ez jó mulatság, férfimunka volt. Ehhez azonban nemigen segítenek hozzá a külső szabályozók.

A tanterv, az irodalomtankönyvek, a válogatások (szöveggyűjtemények), ebből következően az irodalomoktatás ma vétkesen elmulasztja a lehetőséget, ami a nyelv örömszerző potenciálját illeti. Hiányoznak a mosolyra fakasztók, a csiklandósok, a (nem korhatárosan) pikánsok, az öncélúan játékosok, a humorral enyelgők, a kacagtató formai megoldások. Pedig Janus Pannoniustól Csokonain és Kosztolányin keresztül Nagy Lászlóig szinte mindenkinél találunk ilyeneket. (A matematika vagy a történelem tananyaga önmagában sosem lesz mókás: ott csak egy jó humorú tanár segíthet a dolgon: az irodalommal egészen más a helyzet).

Az irodalmi szöveggyűjtemények válogatása finoman szólva sem a világ pozitív szemléletére sarkallja a tanulókat. Nem véletlen, hogy a melankóliára hajló, érzékeny gyerekek jobb osztályzatokat szereznek magyarból, az életet élvezők kevésbé. 16-18 éves tanítványaim gyakran mutatják meg saját (természetesen szerelmi témájú) verseiket. Egytől egyig mind a csalódás élményén alapulnak, leginkább Berzsenyi vagy József Attila utánérzésekkel. (Persze, igaza lehet okos tanítványomnak is, aki szerint „a boldog szerelmesnek nincs ideje verset írni”). Igen ritka a tréfás, szellemes, játékos és csúfolódó vers (nyilván az iskola- és tanárcsúfolókat – ha vannak – nekem nem mutatják meg). A versírás-minta a tanultakból szűrődik le: a vers a diák-alkotások alapján valami olyasmi, ami magától értetődően szomorú.  Nemrég megszámoltam, hogy a 9-12. évfolyamos szöveggyűjteményekben közölt lírai alkotásoknak csupán 7-10 %-a az, amelyben a humor valamelyik fajtája adja az alaphangot, vagy határozottan derűs, pozitív érzést közvetít. Ha valami ironikus, akkor sötéten az. Az abszurd a legtöbb alkotásban kétségbeejtő. Pedig rég létrehoztuk az abszurd derűs változatát (Száraz tónak nedves partján), sőt, még régebben a népmesékben (Így telt a gyerekkorom, no meg a rátótiádák). Többen föltették már a kérdést, vajon miért ilyen sötét, dekadens és tragikus a magyar irodalom? Sorsunkból, történelmünkből, a magyar karakterből adódik? Vagy a melankóliára hajlók válnak inkább költővé? Esetleg Toldy Ferenc első irodalomkönyve szemléletétől nem tud azóta sem elszakadni az irodalomtörténet-írás? Legnagyobbnak tartott költőink mind szivárványra feszülők, s ha nem mélabúsan merengenek, akkor is maximum állítanak káromkodásból katedrálist. De igen-igen keveset nevetnek.

De ne tegyük felelőssé csupán a tananyagot, módszereket, az érettségi követelmények állította korlátokat. Mi, magyartanárok is elég szépen be vagyunk rendezkedve a panaszkodásra: nemolvas, nemírházit, telefonálapadalatt, tartalmatír-nemelemez, kézzelnemír, nincsszókincse, sokatananyag, nincscsoportbontás, nemjókakötelezők (Zrínyitúlrégi, Tandoritúlmodern) stb.

Túl mélyen gyökerezik a középiskolás tanítványokban, hogy az irodalomnak komoly, nagy, és többnyire fájdalmas tapasztalatokról kell szólnia. Épp ezért egészen elcsodálkoznak, amikor (12. évfolyamon) egy Haragosival örvendeztetem meg őket, vagy egy pajzán Csokonai-töredékkel, vagy a Varró Dani Változatok egy gyerekdalra darabjaival. („Ez is irodalom?”)

Az örömdeficit egyik oka tehát a válogatás, azaz, hogy a kijelölt klasszikusok, kötelezők bús melancholiája kerül előtérbe A másik pedig, hogy irodalomoktatásunk tartalmi-értelmező szempontú (ezt erősíti a szigorú irodalomtörténeti szemlélet is). A megérdemeltnél jóval kisebb szerepet kap a nyelvi forma, a stílussal-hangzással való játék, az örömszerző ritmikai élmény. A tanulói műelemzésekben alig találni a vers úgynevezett értelmezésén (rosszabb esetben a soronkénti elsődleges értelmezésen) túl a ritmikával, a nyelvi stílussal vagy a szerkezettel kapcsolatos megfigyeléseket. Sokszor még az se tűnik fel, hogy az alkotás humoros.

Az általános iskola alsó tagozatán még központi szerepe van a gyermek nyelvi örömhöz juttatásának. Az olvasókönyvek tele vannak találósokkal, nyelvi rejtvényekkel, szójátékokkal, nyelvtörőkkel, a témák érdeklődésükhöz illeszkednek, mókásak. Felső tagozatra, de még inkább a középiskolás korra a rendszeres olvasáshoz nem szokott gyermek számára az irodalom valami homályos ködbe burkolózik, s mintha csak a „beavatottak” léphetnének be a titkos nyelvi szférába. S ha már a befogadás sem jelent örömet, hogyne lenne nehéz a boncasztalra terített műből újrafogalmazni a nagy egészet! (Sontag szerint meg egyenesen abszurd, s valljuk be, értelmezésellenes álláspontjának számos pontjával akkor is kénytelenek vagyunk egyetérteni, ha irodalomtanárként a folytonos műértelmezésre tettük fel az életünket. Gyakran elgondolkozom Ady mondatán: beszéljenek az ostobák sokáig rólam).

A „hogyan írjunk verselemzést” tanítása konkrétan nem szerepel a tananyagban, külön órakeret nincs rá. Mintha azt gondolnánk, sok év irodalomtanulás, órai műelemzés után a diákok automatikusan tudnak értelmező-elemző szövegművet írni. Azok a diákok sem rajonganak érte különösebben, akiket az irodalom már magával ragadott, s akiknek nem okoz különösebb gondot teleírni három oldalt értelmes megfigyelésekkel. A gyengébb íráskészséggel rendelkezőkön viszont egyenesen jeges rémület vesz erőt, amikor az érettségi szövegalkotás értékelési szempontrendszerével szembesülnek. 

Lehet-e a műelemzés-írás szórakoztató? Bevallom, nincs kész, bevált receptem, húsz év tanítás után is örökös kísérletezéssel telnek az óráim. Nemtetsző versről (nagy költőtől) bebizonyítani, hogy az egy tényleg bűn rossz vers (úgy néznek rám, mint aki szentségtörést követ el: „rosszat is lehet írni?”). „Melyik ma a legbénább slágerszöveg?” Megszavazzák, a valóban nagyon silány szövegről írunk egy nagyon jót (közösen). Máskor magyarnótáról. Legközelebb ők írnak a kedvenc slágerükről (szigorúan előre megadott szempontok szerint). „Lehet kreténségeket is írni?” „Igen, de kizárólag irodalmi szaknyelven, kifogástalan stílusban”. A mire gondolt a költő abszurditását valószínűleg örökre megjegyezték, amikor ők alkottak közösen egy szándékoltan zavaros szabadverset, s arról én írtam egy „igen-igen komoly” elemzést, „vesztükre” értelmezést is. (Ők megkapták, javítaniuk kellett, mint tanárnak). És hogy a stilisztika ízére is ráérezzenek, néha életre keltünk egy-egy képet, mondjuk kifacsarunk (lázasan) egy avítt narancsot. Mondanom se kell, hogy ezek a gyakorlatok igen vidám perceket szereznek, s közben a diákok észrevétlenül elsajátítanak bizonyos technikákat.

25 évvel ezelőtt mi még csak az Így írtok ti-n röhögtük magunkat könnyesre. Azóta számos ígyirtokti született, s bár nem tananyag, senki se tiltja meg, hogy odategyük őket mindjárt a parodizált szerzők mellé. A kortárs irodalom kitűnő lehetőséget ad arra, hogy parafrázisokkal és paródiákkal tegyük élvezetessé a befogadást (ráadásul a szövegekhez ma már könnyű hozzájutni).  A magyar költészet (…) ne legyen magasztos bálvány – írja Weöres. Bevallom, számomra a magyar költészet magasztos bálvány, de ez nem akadályoz meg abban, hogy a nevető múzsát is érvényre juttassam. Az öncélú trollkodást és a blaszfémiát viszont soha. Ha lerombolunk egy bálványt, azt újraépítjük. Ha csupán úgy dolgozzuk fel Zrínyit, mint az általuk kedvelt filmek akcióhősének régi változatát, valahol elvész az érték, az igazság, a méltóság.  Az állandó mókázás degradálja az irodalmat, az alkalmi torzitvány és elgúnyítás (Tatai, 1847) viszont kitágítja a határait. Az örömre nevelés nem azonos az üres keep smiling-kultúrával. A tanulók tapasztalják meg a tabutörés örömét, nevessenek, de ne maradjon el a mű visszahelyezése méltó helyére. Megrendülni, sírni, elragadtatott állapotba kerülni, felháborodni, megrökönyödni, komolyan venni: ezt mind kell az irodalomórán. De nevetni, nevetni, nevetni: erre nagyobb szükség van, mint valaha.

Balázs Géza szerint ki kell alakítani a nyelvi öröm-stratégiát. Ennek szerintem minden kétséget kizáróan az irodalomtanítással kell kezdődnie.

Idézett lírai alkotások:

Ady Endre: Szomorú ódák valakihez, Baudelaire, Charles: Előhang, Berzsenyi Dániel: Levéltöredék barátnémhoz, József Attila keltezetlen töredékei, József Attila: Gyermekké tettél, Karinthy Frigyes: Babits Mihály: Antik szerelem, Kosztolányi Dezső: Esti Kornél éneke, Nagy László: Ki viszi át a szerelmet, Varró Dániel: Változatok egy gyerekdalra, Vörösmarty: Gondolatok a könyvtárban, Weöres Sándor: Haragosi.

Felhasznált irodalom:

Balázs Géza: A nyelvi öröm. https://e-nyelvmagazin.hu/2010/04/18/a-nyelvi-orom/ (Utolsó letöltés: 2020. 01. 19.)

Juhász Ferenc: Imák, apokrif mámorok https://konyvtar.dia.hu/html/muvek/JUHASZ/juhasz00212a/juhasz00328/juhasz00328.html (Utolsó letöltés: 2020. 01. 19.)

Sontag, Susan 1998. Az értelmezés ellen. Holmi 10. évf. 3. sz. 416-424. 

Tatai István (szerk). Költészeti és szónoklati remekek 1847. Tatai István Pest. https://books.google.hu/ (Utolsó letöltés: 2020. 01. 19.)

Weöres Sándor: utószó a „Három veréb hat szemmel” antológiához. Jelenkor 1976. XIX. évf. 12. szám 1097-1103