December elseje 2020 óta a magyar nyelvjárások napja.A PKÜ Kazinczy Műhelye ebből az alkalomból készített adást Ízes anyanyelvünk címmel – rájátszva az édes anyanyelvünk szókapcsolatra. Édes és ízes szavunk egy tőről származik, előbbi jelző az anyanyelvhez való elszakíthatatlan köteléket hangsúlyozza, a második pedig azt a nyelvi örömöt, amit a nyelvváltozatok különleges aromájának felismerése kelt.

A palóc nyelvjárást könnyen azonosítjuk jellegzetes ā hangjáról, vagy a moldvai nyelvjárást a  hasonulás nélküli ragozásról (kenyérvel, borval). Mindannyian ismerünk tájszókat, de a tájnyelvek képi erejéről, stilisztikájáról talán kevesebb szót ejtünk. Ha mégis, leginkább irodalmi nézőpontból (pl. Mikszáth, Móricz vagy Tamási Áron stílusának tájnyelvi összetevőiről). Pedig önmagában, irodalmi áttételek nélkül is érdemes belekóstolni a tájnyelvek metaforikus fordulataiba, nyelvi alakzataiba, jellegzetes hangszimbolikájába.

Bizonyára nem nagy költőkön és stilisztika tankönyveken pallérozódott az a moldvai adatközlő, aki Erdélyi Zsuzsannának a következőt mondta: Hát – azér’ szeressük eszket az imádságokat, hogy mikor mondjuk, akkor béesik a szüvönkhöz, me’ nagyon értsük, hogy mit mondunk. Micsoda képi erő van ebben a kifejezésben: béesik a szüvünkhöz! Lehetne-e szemléletesebben kifejezni a szöveg által való megérintettséget?

Orcén várják őket – írta valaki Baranyából Szinnyei Józsefnek, az első nagyobb terjedelmű magyar tájszótár összeállítójának. Orcén várni – vagyis arccal várni annyit tesz, mint örömmel várni, szívesen látni valakit. Az Istentől elfacsarodott ember nem egyszerűen elfordult Istentől: az „elfacsarodott” torzat, deformáltat is jelent, így sokkal differenciáltabban fejezi ki a közösség véleményét.

A tájnyelvekben igen gazdag az időjárásra vonatkozó megszemélyesítések köre. Ha kiberetválkozott az idő, akkor derült, de kemény hideg van, ha megbontakozott, akkor rossz idő lett. Ha elmúlt a dörgés, akkor csendül az idő (vagyis csendesedik). Meggöbörödött az idő – mondják Sopron környékén, ha zimankósra fordult: amolyan helycserés költői kép ez: tulajdonképpen mi vagyunk, akik összehúzódunk, meggémberedünk a hidegtől.

Köznyelvi, már-már szinte szlengnek ható fordulat az elpusztítani – vagyis megenni – az ételt. A népi kifejezésekben igen gyakori az evés – emésztés – pusztulás/romlás metaforikus kapcsolatán alapuló kép: megemészti/megeszi a bú, eszi a fene érte, megemészti a halál. Gömörben ételődik magában, Szatmárban evődik az,akit súlyos gond nyom.

A népnyelv gazdag tárháza a hangszimbolikára épülő szavaknak. A tájnyelvi hangutánzó és hangulatfestő szavak jelentését akkor is felismerjük, ha soha korábban nem hallottuk őket: burukkolnak a galambok, csak egy kis paráholó eső esett, még mindig olyan fufnyosan beszél, egész éjjel vernyákoltak a macskák. A mozgást jelentő igékből valóságos tájnyelvi térképet lehetne összeállítani.  A jár/megy tájnyelvi szinonimáinak hangzásából érezni  – ha nem ismerjük is a szavakat – hogy milyen intenzitású, mennyire céltudatos cselekvést jelentenek: caplat, kepesztet, ődöng, őgyeleg, bödöréköl, bőcörög, bócorog, bódorog, kóborol, ténfereg. A ma már köznyelvi, de tájnyelvi eredetű hömpölyög, tévelyeg szavak jelentésének egy darabja a -lyog, -lyeg, -lyög (elhomályosult) képzővel kerül át az ámolyog vagy őbölyög szavakra.

A tájnyelv fürkészése óhatatlanul az etimológiához vezet, hiszen a nyelvjárások őrizték meg a nyelv régebbi állapotát. Ha ma valamit metaforikusnak találunk, az sok esetben szó szerinti értelemben élt valamikor. Egyik ősi regösénekünk, a  Porka havak esedeznek eredeti értelmében őrizte meg az esedezik szóalakot. Aki ugyanis esedezett, vagy esengett, az a régmúltban többszöri térdre eséssel, leborulással könyörgött valamiért. Egy vasi adatközlőtől származik a szólás: nagy esre-hitre odaadta. Itt a kérő ember a térdre esésen túl még istenkedett, esküdözött is, erre utal a hitre-tag. A hit szó ugyanis sokkal konkrétabb jelentéssel bírt régen, mint ma: a hitves vagy valakinek hites ura nem az, akiben hisz/bízik, hanem az, akivel egyházi házasságot kötött (hiteztetett). Így már érthető, hogy azok, akik törvénytelenül élnek együtt, bagóhiten élnek.

Szintén nyelvtörténeti értékű a zalai adat: engeszteld fel a jeget (azaz: olvaszd fel a jeget). Az engesztelés ma bocsánatkérő gesztus: és azonnal értjük, mi köze van a jég felolvasztásához, a fagyossá vált viszont felengedéséhez (jobban mondva felengeszteléséhez).

Honnan ered a fém szavunk? Etimológiai szótár nélkül rájövünk, ha Zemplénben egyszer meghalljuk: ott fémlik a csavar a fűben. És így igaz, a fém szó eredetileg az a fény egyik nyelvjárási változata.

A tájnyelvekben számos stilisztikai alakzatot találunk, noha ezek többnyire csak a költői nyelv felől nézve tűnnek alakzatoknak. A rest hátralékosabb a haladékonynál széki bölcsességben a szokatlan toldalékolás a használó számára magától értetődő, és nem hordoz stilisztikai többletet. Ami a tájnyelvi beszélő számára „a norma”, ami különleges, gyakran költői alakzatnak érezzük: napról napra gyarlódik az ember, meg kell muszájítani, a ló már döglejibe van.

A sajátos toldalékolásra szinte minden nyelvjárási régióban találunk példát. Dunántúlon például feltűnő a visszaható igeképző gyakori használata: egész nap avva veszkölődtem, vetegelődtem a kertben, mindig csak kapkolódik, annyira panaszkolódik, ott tátogalódtak az asszonyok.

A szóelemek (akár funkciótlan) halmozása mutatkozik meg az odának-visszának, fönek-lenek, oldalvást, aztánnék, örökkétig, kilóra való liszt, azutátu fogva példákban. A ’nőtlenség’ jelentésű egyedülvaló bakság tréfás kifejezésében szóelemek túladagolása egyértelműen stilisztikai többletet hordoz. Máskor éppen a csonka szóalak tűnik poétikusnak: se éte se ita nem volt. Ez a csongrádi adat a magyar nyelv nagyon ősi, egytagú szógyökeihez vezet vissza.

A fenti a kifejezések nem művészi szándékkal keletkeztek. De nyilvánvalóan az az igény hozta létre őket, hogy az ember érzékletesebben, pontosabban mondja ki, amit gondol vagy érez. És éppen emiatt a „pontosabban” miatt szakad el a szavak szótári jelentésétől: a kép, a metafora igazabb, több, mint a konkrét jelentés. Az írók és költők nem csupán ezért nyúltak a tájnyelvekhez, hogy egy bizonyos tájegység beszédmódját hűen adják vissza. Gárdonyi valóságos költői képkincstárnak tekintette a népnyelvet, s az Egri csillagokban rendre visszaköszönnek a tájnyelvi szótárakból kijegyzetelt szavak.

Akinek van anyanyelvjárása, még akkor is nyelvi otthonként tekint rá, ha a mindennapokban már nem ezen a nyelven szólal meg. Amíg a tájnyelveket nem valamiféle zárványnak, nyelvi rezervátumnak tekintjük, hanem a magyar nyelv organikus részének, addig a zamatuk sem párolog el.