A kommunikáció mint a nyelvtudományok egyik ága az ötvenes évektől önállósodott. Ma a kommunikációelmélet sok helyen önálló tárgyként tanulható.
- A kommunikáció fogalma
A kommunikáció – magyarul közlésfolyamat – egy információ mozgásba lendítése, két fél közötti szándékos és kölcsönös felhasználása. Ezzel szemben az információ egyirányú, nem kölcsönös. A közlekedési jelzőtáblák például csak információt nyújtanak. Ezzel szemben egy egyetemi előadást inkább kommunikációnak foghatunk fel, hiszen a hallgatók viselkedése (figyelés, jegyzetelés, alvás vagy nevetgélés) mind visszajelzésnek minősül.
A kommunikáció lehet verbális (pl. beszélgetés, előadás, levélírás) és nonverbális (mimika, gesztusok, füttyjelek, ábra).
-
A kommunikáció tényezői
Az alábbi rendszert Roman Jakobson nyelvész dolgozta ki. Kommunikációs ábrájának előnye, hogy nemcsak a nyelvi, hanem bármiféle kommunikációra alkalmazható.
A kommunikációnak az alábbi tényezőit állapítja meg:
ADÓ-VEVŐ: egy párbeszéd során az adó és a vevő cserélgetik helyüket, de mindegyik pillanatban mindketten adók is, vevők is, hiszen míg egyikük beszél, a másik valamilyen módon (pl. mimikával) szintén információkat közöl).
ÜZENET: A közlés tartalma
CSATORNA: az a fizikai közeg, amely lehetővé teszi – fizikálisan, a gyakorlatban – a közlésfolyamat létrejöttét. Pl. a levegő hanghullámai, telefonvonal, világháló stb.
KÓD: az a jelrendszer, amely a résztvevők számára közös (pl. a magyar nyelv)
BESZÉDHELYZET: ide tartoznak a folyamat tér és időviszonyai, egyéb külső körülményei
VALÓSÁG: a résztvevők közös előismeretekkel kell, hogy rendelkezzenek a világról. Pl. egy vita kellős közepébe csöppenő ember nem feltétlenül érti, miről van szó.
Ha bármelyik tényező hiányzik, vagy nem működik kielégítően, nem jön létre, vagy nem sikeres a kommunikáció.