Tollal a csillagokig – ezzel a mottóval indult az idei egri Gárdonyi-év. Az 1880-as években ez a bizonyos toll még nem a csillagokat célozta meg, hanem a nagyméltóságú Trefort miniszter urat, az iskolaigazgatókat, a tanfelügyelőket és néptanító kollégákat. Gárdonyi Géza talán az első tanügyi aktivista volt, aki a publicisztika növekvő befolyását felismerve igyekezett javítani a tanítók társadalmi helyzetén.
Mindössze 23 éves korában „havi közlést” indított Tanítóbarát címmel. A „közlés” sokkal többet jelentett a közlönynél. Gyakorlati útmutatást adott arról, hogyan viselkedjen a tanító úri társaságban, vagy hogyan tegyen szert mellékjövedelemre. Szociográfiai érzékenységű híradásokat, beszámolókat közölt a tanítók nyomorúságos helyzetéről. Nyílt levelek formájában jogi segélyt nyújtott visszaélések esetére. Gyakran közölt „mutatványokat”, azaz szemlézte a kortárs pedagógia eredményeit, sőt a Pestalozzi-módszeren alapuló oktatás gyakorlati alkalmazására is adott ötleteket.
Volt viccrovata, szívesen közölt anekdotákat, s néhány írásban felismerhetők a későbbi Göre Gábor-levelek sajátos humorának csírái. Ziegler Géza szerkesztő úr szívesen és gyakran ajánlott nívós olvasnivalót is a tanítóknak (beleértve Gárdonyi Géza irodalmi alkotásait is – nyilván nem tudták az olvasók, hogy a szépíró azonos a szerkesztővel). A kiváló rajztehetségű író sok esetben maga illusztrálta a lapot.
Hogy Gárdonyi milyen tanár lehetett a mindennapokban, arról keveset tudunk. Valószínű, hogy több örömre lelt a szerkesztésben-írásban, mint a katedrán. „Csak akit az Isten megver, abból lesz iskolamester” – olvassuk az egyik számban. Egy vendégszerző nagyívű tanulmánya ezzel a mondattal kezdődik: „A kit az istenek gyűlölnek, nevelővé tesznek”. „Gárdonyis” megfogalmazásban így hangzik a bölcsesség: „A tanító olyan lámpa mely minél inkább világit másoknak, annál inkább fogyasztja önmagát”.
Hogyan élt tehát Gárdonyi 1881 és 1885 között, amíg néptanító volt?
„Jézus Krisztus is tanító volt – írja – de nem magyar néptanító. Ha magyar néptanítóvá kellett volna lennie, sohasem jött volna le a mennyek országából.”
Trefort miniszterségét a nevelésügy nagy korszakának szokás tartani. S talán így is volt ez, ha a felsőoktatást és a középiskolai oktatást nézzük. A néptanítók azonban csak papíron voltak az erkölcsi és hazafias nevelés letéteményesei, az ország kulturális felemelkedésének zálogai. Ebbéli feladatuk teljesítéséhez sem a társadalmi megbecsülés, sem az önműveléshez szükséges anyagi háttér, sem a taneszközök nem álltak rendelkezésre. „Tudjuk, – írja a lap – a társadalom is elismeri rólunk, hogy képzettségünknél fogva az intelligenciához tartozunk, de arról nem gondoskodik, hogy úgy is élhessünk”.
Az 1868-as népiskolai törvény 300 forintban határozta meg a néptanítók minimális évi járandóságát. Gárdonyi tanítóskodása idején – vagyis húsz év múlva – még mindig ugyanez az összeg volt érvényben, amelynek nagy részét terményben szolgáltatta a település. S talán nem meglepő, hogy tüzelőből is, búzából is a silány minőségű került a tanítónak, aki sok esetben a falu által felfogadott csordásnál is kevesebbet keresett. A szigorodó tankötelezettség okán összeütközésbe kerülhetett a falu népével, az egyházsegédi vagy jegyzői feladatok miatt pedig igencsak meggyűlhetett a baja a pappal és a falusi elöljárókkal.
A munkaszerződés sok esetben úgy született meg, hogy a tanító munkakörébe sorolt egyéb szolgálatokat, amelyeket külön kellett volna díjazni. „Vagyunk tanítók, orgonisták, kántorok, sekrestyések, harangozók, karing és pluviále vivők, asztal körül felszolgálók, néhutt a plébaniai földek kerülői, halottkémek, iskolaszéki jegyzők (ismertem éjjeli őrt is) toronyóra felhúzók” – írja keserűen egy Tanítóbarát-olvasó.
Ilyenformán, akik a tanítóképzőben kitűntek tehetségükkel, jobban fizető állás után néztek, tanítónak pedig csak az ment, akinek más lehetősége nem adódott (Gárdonyi szerint így születtek kántortanítók helyett a „kontártanítók”).
A vegyes életkorú osztályokban nem egyszer 50-80 diák is ült. Az egyik cikk szerint a tanító kötelező óraszáma heti 30 körül volt. Munkáját pedig „más hivatalra alkalmatlan” tanfelügyelők ellenőrizték, tanítói végzettség nélkül. Jól érzékelteti ezt Gárdonyi ironikus kiáltványa: „Fel, komédiások! Fel, mezítlábos apostolai Tháliának! Tanfelügyelői állás van üresedésben, és Trefort nem talál rá embert huszonnégyezer néptanító között! Bukott direktorok, részeges intrikusok, elhízott tenoristák, ráncos képű komikusok! – ti vagytok a jövő tanfelügyelői!”
Mindezek fényében már nem is meglepő, hogy ez a szelíd tekintetű ember milyen csillapíthatatlan indulattal ment neki többször is a „közoktatásügy excellenciás nomádjának”: „Trefort bár hanyag és tudatlan, marad közoktatásügyi miniszter”, „a hatalom vakította-e el, vagy az aggság gyengítette meg elméjét (…)”
Érzékeny pontot érinthetett Gárdonyi, amikor országos összefogást sürgetett, s a támadásokra azzal a rá jellemző, kicifrázott iróniával válaszolt, amit szépírói műveiben szerettünk meg később: „Lőn pedig, hogy az Urnak 1887-ik esztendejében támada nagy világosság Nagyszombatban és Nagyszombaton belül R. urnak főtisztelendő agyvelejében. Mely világosság oda be nem férvén, papirosra öntődött és felfuvatott a reklám szele által a magyar pedagógia borus egére, hogy tüzes felhőül, kalauzul szolgáljon a liberalizmus pocsolyájában derékig gázlódó kath. néptanítók számára.”
Nincs új a nap alatt, gondolhatjuk, ha szorgalmasan végigböngésszük a Tanítóbarát nagyjából negyven számát. Ma is ismerősnek tűnhetnek a problémák: az anyagi megbecsülés és tanítói tekintély hiánya, a kezelhetetlen tanulók, agresszív és a gyerek iránt elfogult, tanárhibáztató szülők, a nyári szünetre irigy közvélemény. S mintha valamelyik közösségi oldalról tévedt volna vissza 140 évet időben (és nyelvben) az alábbi gondolat, amelyet Gárdonyi egy parlamenti felszólalásból idéz: „Még egy fél vagy egy órai sétára sincs ideje a gyermeknek, a kinek pedig testi fejlődése okvetlenül megkívánja, hogy a nap jelentékeny részét játékkal a szabad levegőn töltse. Köszönöm az olyan iskolázást, mely az egészséges gyermeket tönkre juttatja, rövidlátóvá, pupossá, vagy görbe gerinczüvé silányítja”.
Az elemi iskola alapvető taneszköze volt az a komplex olvasókönyv, amely nem csak az írás-olvasás, hanem a történelmi, földrajzi, biológiai, gazdálkodási és vallási tartalmak elsajátítására is szolgált. Gárdonyi ezen a téren is elégedetlen volt a kínálattal: „Míg nálunk Magyarországban van 4-5 féle olvasókönyv, van Németországban legalább hatvan féle s ugyanezen arány áll fenn (…) Európa minden szabad államában. A tanügyi kormányok ezt üdvös versenynek tekintik. Mert míg a monopolium kaptafára dolgozik, addig a szabad versenyben a tankönyvíró tanulmányozni kénytelen a nevelő oktatás azon nagy problemáit, melyek még megoldva távolról sincsenek”.
Mindenesetre, hogy négy keserves év után a derűs jövővel nem kecsegtető tanítói pályát elhagyta, nem pusztán az ínséges körülményekből adódott. Talán nem sértjük meg Gárdonyi emlékét, ha kimondjuk: nem tanárnak való volt. Az áhított országos írói sikerre még jó tíz évet kellett várnia. Jó száz év múlva az Egri csillagok lett a Nagy Könyv, vagyis minden idők legnépszerűbb magyar nyelven kiadott regénye. Ha Gárdonyi a katedráról nem is juthatott el a csillagokig, tolla segítségével később elérte azokat, s ott világítanak – immár száz éve – ahonnan elmenekült: a tantermekben.