Hiába az értelmiségi fanyalgás, a magyarnóta nemrég hungarikummá minősült. A nagyobb nyelvészeti-stilisztikai kutatások mégis hiányoznak. Vajon ez abból adódik, hogy a bölcsészek rangon alulinak tartják a témát? Pedig nincs olyan terület, amelyhez csak kesztyűs kézzel nyúlhatnánk: a nyelvész górcső alá veszi a slágerszövegeket, közhelyeket, a politikai lózungokat is. Miért lenne kivétel a nóta?
Még Ady is gyakorta múlatta az idejét muzsikus cigányokkal: idecitálhatjuk korai költészetének magyarnóta-ízű sorait is: „Rossz útra tévedtem, világ csúfja lettem (…), édesanyám, lelkem, sirasson meg engem.” Való igaz, ez sem képvisel magasabb irodalmi értéket, mint a „Nem tudom az életemet hol rontottam én el…”
A digitális Néprajzi Lexikon beszámol róla, miért kellene fenntartásokkal viseltetnünk a magyarnóta iránt: „tartalmában és funkciójában a népdaltól idegen”, „átlagpolgári igényeket elégít ki”, „a szerzők többsége félművelt, zeneileg képzetlen”, „sokat ártott a nép hagyományos zenei ízlésének”.
„A nóta halála a kotta” – folytatja a Lexikon. Szerintem pedig leginkább a színpad, a mikrofon és a szintetizátor a legnagyobb hóhér. A nóta nem egy ember produkciója: ilyen módon már Jávor Pál sírva vigadós jelenetei is problematikusak. A nótázás ugyanis eredendőden alkalmakhoz kötött közösségi tevékenység, ilyen a lakodalmi dusolás, a májusfabál és egyéb falusi mulatságok, a pinceszerezés, a disznóvágást követő vacsora, sőt, még halotti toron is tanúja lehettem visszafogottabb nótázásnak. Létmódja a népdalétól eltérő: a közös munkavégzéshez ritkábban kapcsolódik, hiszen, mint alább látni fogjuk, a nótakísérő gesztusokhoz gyakran szükség van a kezekre is. Nótázni terített asztal vagy boroshordók mellett inkább szokás, mint kukoricaszedés vagy rétesnyújtás közben. Nem célja, csupán kísérő kelléke különböző alkalmaknak: az már a műfaj agóniája, amikor célzottan nótázni gyűlnek össze egy-egy műkedvelő klub tagjai.
Aki már szemtanúja volt ilyen duhaj, nótás mulatságnak, ahol főként férfiak a megfelelő kellékekkel (üveggel, borospohárra), mutatóujjukat jelentőségteljesen megemelve, ritmikus gesztikulációval és eltúlzott mimikával, egymás hátát lapogatva, poharat összekoccintva, bizonyos szövegrészeket skandálva, „rotyókálva” (azaz a térdet ritmikusan rugózva) dáridóznak, az innentől kezdve el tud vonatkoztatni a szenvelgő vagy közhelyes szövegvilágtól és zenei megoldásoktól. A nótázásnak a hagyományos közösségekben megvolt a helye, funkciója. Hogyan lehetne mulatni, legénykedni, pajzánul kacsingatva tabukat döntögetni Babits-versre, de akár egy népdalra is? A Csömödéri falu végén-népdal és a Vásárhelyen huncutok a lányok-nóta csintalansága nagyjából azonos szintű: az előzőt mégis nehezen tudjuk elképzelni egy borospincében összeverődött társaság repertoárjában.
A nyelvész számára nem csupán a metakommunikáció érdekes, hanem a közvetlenebbül szövegfüggő jelenségek is. A mámor ugyanis nem csupán az alkalomból és közösségi élményből, nem csak az elfogyasztott alkohol mennyiségéből fakad, hanem a nyelv örömszerző funkciójából: a nyelvi játékokból, a szélsőségesen váltakozó tempóból, a közbeékelt nyelvi-indulati elemekből, valamint a kreatív szövegváltoztatás lehetőségéből.
Ha most hirtelen eltűnne minden nótafelvétel, és meghalna az utolsó nótázó, ha csak kották és szövegek maradnának, kései utódunk bajosan derítene fényt az előadásmód jellegzetességeire: ezek ugyanis csak aktív részvétellel sajátíthatók el.
A nótázás ritmikus testélmény, hiszen a mulatozók fejükkel, kezükkel vagy teljes karjukkal, lábukkal, néha egész testükkel, hangolódnak a taktusra. A „Nem, nem, nem, nem, nem, nem, nem megyünk mi innen el” tipikusan minden szótagot erősen hangsúlyozva, sok esetben azt asztalt csapkodva hangzik el, egyre gyorsuló ütemben. A pattogósan induló „Vörös bort ittam az este” a harmadik sorban hosszan elnyúló: „a lááá-bamooon alig-alig állok” után visszaáll a verbunkos taktusra.
Fonetikai-prozódiai eszköz a szokatlan helyre ékelt lélegzetvétel. Az Egy kislány felmászott (más verzióban Nagyságos kisasszony) kezdetű nótába így lopakodik be a (vulgarizáló) jelentésmódosító szünet: „belement az agácafatüske a lá-baszá-rába”. Még a nótaimmunisok számára is ismerős a „be kellett a rácsos kaput rig-liz-ni” hangsúlyosan skandált zárlata.
A magyarnótákban gyakoriak az ismétlésen alapuló nyelvi játékok, persze nem weöres sándori magasságokra kell gondolni (például a „Mi mi mi mi mi mi mi, mi mi mi mi mi mi mi, mi mozog a zöld leveles bokorban” esetében). A „haddelhadd” helyett az ugyanakkora időtartamra eső a „haddelhaddelhadd” tipikus variációs ismétlés. Majdnem gyerekmondókát idéz az „Átlátszik a (cika), átlátszik a (cika) átlátszik az ölelés” szójátéka. Vannak kimondottan jól sikerült nyelvi megoldások, például a „Paplak mellett lakik a Katika, ahol a patika áll”. Elegendő borital után a “Sárgarézből van a „pipakupakom” már szinte nyelvtörőnek tűnik.
A nótákban feltűnően sok az eredeti szövegben nem szereplő (az ütemszámot nem módosító, szünetre időzített) közbeékelés: „Nem győztelek kisangyalom várni (még egyszer!) várni, (még egyszer) várni”; vagy „Sört ide, bort ide, te szép barna lány (az anyád!), hadd mulatom ki magam igazán”, vagy „Akinek nem tetszik (a lánya) ne járjon utána”. Sok esetben a beékelés csak egy-egy kötőszó: „Rászállott a cinege, cinege (de) hess le róla cinege, cinege”.
“Mer aszongya hogy…” – vezetik fel az újabb nótát az Úri muri hősei. “Na meg aztán…” – hívja fel magára a figyelmet, aki a következő nótát akarja kezdeni.
Az egyes nótákhoz speciális gesztusok, mozgásformák is tartozhatnak. Az Akácos út koreografikus jellemzője az utolsó sorban: „Csak csendesen (itt az ujjat az ajakhoz emelve mondják: „pszt!”), ne hallja senki más”. A Megy a gőzös Kanizsára szinte elképzelhetetlen a „vonatozás” táncos imitálása nélkül.
Érdekes, hogy a gőzös az ország minden részén Kanizsára megy, más esetekben aktuális variánsok lépnek életbe attól függően, hogy éppen hol folyik a vigasság. „Eger városa papok városa” nyugodtan lehet Szeged városa is. „Jó estét kívánok, megjöttek a fehérvári huszárok” – a dél-dunántúlon inkább szombathelyi huszárokat énekelnek. A “Lányok, lányok, simongáti lányok” helyett gyerekkorom falusi lakodalmain „Lányok, lányok, szép szabari lányok” – hangzott fel.
A nóták jól bírják az átírást, a szándékos ferdítést. A legismertebbek az ivónóták átiratai: „a lábamon alig-alig-alig, mégis elhányok a falig”. Teljes strófát érint a Magas jegenyefán „gasztronómiai” átköltése: „Magas jegenyefán palacsinta-fészek, / kedves túrós rétes, de szeretlek téged, / a paprikás csirke könnyen fölszáll oda, / utállak, káposzta, nem eszlek meg soha”.
A nóta lényege tehát nem feltétlenül a csekély művészi értéket képviselő szövegtartalom, hanem az éneklésmód, előadásmód: a ritmika változásai, a hangerő, a prozódiai megoldások, a skandálás, a szöveges közbevetések és nyelvi játékok, a kreatív szövegátalakítás-aktualizálás.
A magyarnóta határai nem túl élesek. Toleráns műfaj, szívesen befogadja a slágert vagy a kuplét is (így vált “szinte-nótává” Szenes Iván számos szerzeménye). Egyszóval: bocsássa meg nekem a világ, hogy sajnálkozva konstatálom a magyar nóta, s vele együtt a valós nótaéneklési hagyomány eltűnését. Mert igaz, hogy nekem konkrétan tényleg nincs nótám, de szívem azért van (bármit is mond A füredi Anna-bálon szövege). Saját nótarepertoárom nem darabonként, hanem összességében jelent a földijeimhez való kötődést, közösségi élmények szép emlékét.