- Életmű
Pilinszky életműve egy vékonyabb kötetben is elférne, mégis sokak szerint ez a XX. századi magyar líra egyik csúcsteljesítménye. Költészete egyetemes, nincs benne speciálisan magyar jellegzetesség (- bár a költői hagyományok, különösen József Attiláé élesen felismerhető). Nincs semmiféle politikai inspiráció sem (mint a kortársak többségénél: sem az elutasítás, sem az elfogadás irányába).
Élesen elkülönül az úgynevezett „vallásos” költőktől és a magyar költészet „istenes” hagyományától (Balassi, Ady). Nála nem vallomás van, nem megtérés, az Isten örökös hiányát, a paradicsomból való kirekesztettség állapotát fogalmazza meg.
- Lírai nyelve
Első kötetében még hagyományos líraisággal, E/1- ben ír, többnyire ritmikus verseket. Ez a korai költészet még a Nyugat 3. nemzedékéhez kapcsolja inkább. A Harmadnapon c. kötetben kiforrottá válik sajátos stílusa. Szakít a nyugatos líra felfokozott én-tudatával, nem individuális (nem vallomásos), sokkal inkább a külső, személődő magatartás érvényes.
- személytelenség
- tőmondatok, maximák
- megfosztja díszeitől a verset (Négysoros, Agonia christiana)
3. Világlátás, létértelmezés
Nem individuális költészet: mint embernek, nincs kitüntetett helye a világban (ellentét a Nyugat költészetével), ugyanolyan megsemmisíthető ténye a világnak, mint a tárgyak.
Egyik fő mondanivalója a megváltatlanság élménye: Isten és ember egyetemes drámáját fogalmazza meg: nincs kapcsolat, nincs kommunikáció, az Isten „csöndben van”, és az embernek ezt a csöndet kell elviselni. Az ember a mozdulatlan létbe merevedik: várja az Istent, aki nem jön. (Örökkön-örökké)
Jellemző eszmei irányzat a költészetében az egzisztencializmus: az ember létbe vetettségének érzése, a magány kifejezése.
Meghatározó olvasmányélményei Dosztojevszkij, József Attila, Simone Weil, de legfőképpen a Biblia, abból is a passió és az apokalipszis élménye.
ELEMZÉSEK
HARMADNAPON, a kötet címadó verse:
kivételes vers olyan szempontból, hogy a feltámadás örömét hirdeti. A szenvedés itt is kulcsszerepet játszik (halál, Ravensbrück: női haláltábor volt). Pilinszky verseiben (más verseiben is) a szenvedésben osztozik az Isten, az ember és a természet, ebben a versben ugyanúgy osztoznak a feltámadásban is.
A tömör szóhasználat a halálból az élet (feltámadásba/felfelé)) felé mutat: (FELzúgnak, egek, fény, FÖLzeng). Az „és” verskezdés az előzményekre utal (nagypénteki események – a csönd után valóban nagyszombaton szólalnak meg a harangok).
ÖRÖKKÖN-ÖRÖKKÉ
Istennel való kapcsolatának egyik legjellemzőbb kifejezése ez a költemény (bár többen szerelmes versként is értelmezik: a kettő nem zárja ki egymást, ugyanaz az alapélmény: Isten, ember, természet – még az élettelen természet – működési elvei is azonosak: mind szenved, mind kielégítetlen, mind elhagyatott, a Harmadnapon-ban mindhárom együtt támad fel). Itt is kitüntetett helyet foglal el a kommunikáció problematikája (úgyse hallanád meg, hangot ha adok). József Attila költészetének hatása a szimbolikus értelemben vett éhség (minek adtál ennem, ha nem eleget) és a rejtetten megjelenő gyermek- és sírásmotívum és (fölpanaszlom akkor, mit tettél velem, karjaid közt végre kisírom magam).
FRANCIA FOGOLY
Pilinszky nem került lágerbe és nem vett részt a harcokban, de szemtanúja volt a koncentrációs táborok világának. „Botrány, hogy megtörténhetett, örökké szent, hogy megtörtént” – írta. A fegyenc és a láger/vesztőhely innentől kezdve gyakran visszatérő motívuma: a XX. század szenvedéseinek kifejezőeszköze. A fegyenc verseiben mindig többértelmű, általában az emberi lét szimbóluma, a konkrét értelmezésnél többet jelent. A Francia fogoly c. versben pl. az éhség általános értelművé válik). Bár a műfaja életkép-szerű, előtérbe kerül a lírai alany, aki nem tudja emlékezetéből kitörölni az emberi szenvedés és kiszolgáltatottság élményét.
RAVENSBRÜCKI PASSIÓ
A haláltáborok élménye és a krisztusi szenvedéstörténet Pilinszky számos versében összekapcsolódik. A középpontban a halállal való egyedüli szembenézés pillanata van (Dosztojevszkij: A félkegyelmű eleje!), a rab kivégzés előtti utolsó pillanatának ábrázolása az emberi szenvedés magába sűrítője és jelképe. a pillanat drámaiságát fokozza a részvéttelen környezetábrázolás (kockacsend, vetített kép, illetve a metonimikus rabruha, fegyencfej).
APOKRIF (1956) a Pilinszky-világkép nagy, összefoglaló verse. A cím nem kanonizált szent iratra utal. A kezdősor megadja a témát (végítélet), képei a kozmikus pusztulást fejezik ki (beleérthető a világháborús pusztítás élményanyaga is). A második rész a szemlélődő lírai alany visszatérése az „ősi rendbe” (vö. A tékozló fiú). A hazatérés mégsem megnyugvás, a kezdősornak megfelelően a teljes elidegenedés és a kommunikáció képtelensége a fő mondanivaló. (P. más verseiben is az Istenhez való kapcsolódás egyoldalú, állandó érzés a megváltatlanság élménye). A záró rész ugyanezt erősíti meg dísztelen, tárgyias és szívszorító mondataival: Isten „látja” (de továbbra sem szól), nincs felszabadító, megkönnyebbülést hozó sírás.