Természetes nyelvi folyamat, hogy bizonyos szavak kikopnak a nyelvből, s helyettük mások keletkeznek. Egy átlagos embernek a boldoguláshoz ma már többnyire nincs szüksége arra, hogy ismerje az istráng, a kalamáris, a lőcs vagy a sajtár jelentését: végeredményben magukat a tárgyakat is többnyire már csak múzeumban találjuk meg.

De mi a helyzet azokkal a szavakkal, amelyek emberi érzelmekből adódó magatartásformákat, lelki folyamatokat, emberi viszonyokat, tulajdonságokat jelölnek, s lassan-lassan elenyésznek, felszívja őket a folytonosan megújuló nyelv? Mondhatjuk-e, hogy az irgalom, az erkölcs, az alázat vagy az erény nem csupán fogalomként szorulnak vissza, hanem érzésként, viszonyként, magatartásformaként is kivesznek az emberből?

Az irodalmi szöveggyűjtemények még őrzik – sok esetben lábjegyzetek kíséretében – ezeket a fogalmakat. S én, mint botcsinálta nyelvi ószeres, nemrég felmértem, mennyire ismerik a középiskolások az engedelmes, parázna, fösvény, bitang, szemérmes, nyájas, feslett, istápol, irgalom, ádáz, ármány, alázat, erény, ínség, kacér, erkölcs, erény, elemészt, enyész, incselkedik, gerjed, mereng, gyámolít, oltalmaz, engesztel, malaszt, vezekel, elégtétel, restellkedik, csömör, bősz, álmélkodik, enyeleg, átall és kegyelem szavak jelentését.

Nem reprezentatív vizsgálatom eredménye az, hogy a felsorolt szavak lassan múzeumi tárgyakhoz lesznek hasonlók. Vagy még inkább egy szellemi-lelki kacatosláda tartalmát képezik. A láda ugyan patinás, amelyet néhanapján kinyitunk, és ünnepélyesen kiemeljük belőle – mondjuk karácsonykor – a kegyelmet vagy az áldást, hogy aztán óvatosan vissza is helyezzük őket a következő alkalomig.

A felsorolásból az is kitűnik, hogy nyelvünk milyen differenciáltan képes kifejezni az érzéseket, állapotokat, a rokon jelentések közti árnyalatnyi különbségeket. Vajon a modern lélektan tudja helyettesíteni ezeket korszerűbb, de az eredeti jelentést pontosan lefedő szavakkal? S ha nem, e szavak lassú halálával sivárabbá válik érzelmi életünk is?

Különösen azok a szavak érdekeltek, amelyek valamilyen módon az egóval  állnak hadilábon. Mint az engedelmes, a szemérmes, az engesztel, az irgalom, az alázat, a vezekel, a restellkedik, az átall, az erény és az erkölcs.  Már egy kortárs versben sem tudjuk őket elképzelni, márpedig a versszöveg manapság nem éppen finnyás holmi.

Tévedés volna azt gondolni, hogy a felsoroltak a vallási szókészlet elemeli (bár kétségkívül a szakrális nyelv őrizte meg őket a legtovább): a legtöbbjük ősi magyar örökség, a honfoglalás előtt is jelen voltak nyelvünkben. Feltűnő, hogy a korábban pozitív jelentéstartalmú szavak hogyan vándoroltak át egy másik jelentéstartományba. Az alázat nem csupán ritkán kimondott szó, hanem lassan-lassan hiányzó emberi viszonyulás is lesz.  Talán mert ellentmond a piedesztálra emelt individualizmusnak. Márpedig ha ez saját korlátoltságunk, hiányosságaink elfogadása a valós nagysággal szemben, akkor nem „megalázkodás”, hanem az értéket méltón elismerni tudó ember bölcsessége, ami távol tartja az önhittséget. A Halotti beszéd első mondata éppen ezé az alázaté: „isa, pur es homou vogymuk” – s mellette érvényes (és nem ellentmondás) Kosztolányi reflexiója is: „ilyen az ember, egyedüli példány”.

Az ájtatos ma inkább pejoratívnak, gúnyosnak hat (’szenteskedő’ értelemben), szóhasadással keletkezett alakváltozata, áhítatos még megőrizte pozitív jelentéstartalmát. Az áhítat a nyugatos költők igen kedvelt szava volt, ma már igen ritkán használatos. Szívesebben írjuk körül a katarzis vagy eufória fogalmaival, amelyekkel nem az a baj, hogy idegen eredetűek, hanem az, hogy nem pontos a fogalmi átfedés.

Dosztojevszkij és Pilinszky a legabszurdabb módon mennek szembe a fősodorral, amikor éppen a pozitivizmus és a materializmus szorításában  állítják műveik középpontjába a vezeklés fogalmát. Pilinszky szerint a vezeklésnek elemi szerepe van az ember életében, mert a következményeiben visszafordíthatatlan bűnre kizárólag ez a megoldás. Márpedig a XX. században van épp elég példa a jóvátehetetlenre.

És folytathatnánk a szintén megdöbbentően szűk körben ismert irgalom szóval. A „megkegyelmezés” jelentést még csak-csak ismerik, de az a jelentés, ami  a mélységes részvétből adódó jótettet fedi le (pl. az irgalmas szamaritánus), még segítséggel sem fogalmazódik meg.

Reménykedjünk, hogy ezek az érzések talán nem vesztek ki, hiszen irgalommal fordulunk a hajléktalanhoz, áhítattal hallgatjuk Mozart Requiemjét, és alázattal teljesítünk be egy nemes hivatást.  De ha hihetünk a Sapir-Whorf hipotézisnek, nevezetesen, hogy ki vagyunk szolgáltatva a nyelvünknek, s hogy csak azt észleljük, amit nyelvünk lehetővé tesz, akkor vigyáznunk kell ezekre a veretes szavakra. Nem csupán azért, mert a már említett régi láda becses kincsei. Hanem mert félő, ha egyszer nem találjuk a megfelelő fogalmat, akkor az ezzel jelzett érzést is egyre nehezebben fogjuk fellelni.