Mi a közös Dosztojevszkijben, Pilinszkyben és Erdélyi Zsuzsannában az évfordulón kívül?

Mindegyikük tudta, hogy az öröklét kapujában állóknak súlyos mondanivalója van a még élni tudók[1] számára. Erdélyi Zsuzsanna versenyt fut „az idővel, az öregekre leselkedő halállal[2]”, így mentve meg az utókornak „valamit, ami a csoda, mert maga a hulló, kúsza, tétova, aranyszárnyú és vérző szépség[3]. Pilinszky elítéltjei a hallgatásukkal, csak rézsut forduló fegyencfejükkel[4] üzennek. Dosztojevszkij kínzó (önkínzó) precizitással tágítja időtlenné a kivégzőosztag előtti utolsó percet, vagy az utolsó negyedpillanatot Miskin herceg monológjában[5], hiszen csupán a halálra ítéltek ismerik azt a kínt és szörnyűséget, „melyről Krisztus is beszélt[6]. Dosztojevszkij és Pilinszky fegyence abban az utolsó pár percben ugyanaz, mint az archaikus népi imák megalázott Krisztusa.

Dosztojevszkij az etalonnak tartott pozitivizmus árnyékában lépett fel, a racionalizmussal szembeállítva a pszichés pokol valóságát, s eredeti (nem kanonikus) értelmébe visszahelyezve a vezeklés és megváltás fogalmát. Pilinszky kulcsversei az ateizmus és a materializmus szorításában keletkeztek. Erdélyi Zsuzsanna a kiüresedett kádári világ korlátait szétrobbantva ragyogtatta fel a népi imádságok káprázatos gazdagságát. Vagyis mindhárman – saját koruk fősodrától eltérően – metafizikai választ adtak a világra egy döntően ateista, pragmatikus, racionális környezetben.

A „lassan megindulnak felém a bibliai szörnyek[7] sorban rejlő Pilinszky-látomás indíttatásában és jelentésében is más, mint Tyihon atya tényszerű kijelentése: „Én hiszek az ördögben, kanonikusan hiszek, nem mint allegóriában, hanem mint létező személyben”[8]. Ez utóbbiban az ördög az archaikus népi imádságok világképéhez hasonlóan valóságosan létező, akit a sátány, lódulj[9] paranccsal el lehet távolítani.  Az Ördögök-regény sokértelmű kulcsmotívuma a bibliai jelenet, amikor Jézus a megszállottból a disznókba parancsolja a démonokat (Lk 8, 32-36), ugyanígy az archaikus ráolvasás közlője a hegyeknek, vőgyeknek, kőszikláknak háta mellé[10] küldi a gonoszt. S ezek az Istentől elhagyott helyek nem ugyanazt a térélményt idézik-e fel, mint a tanuk nélkül dolgozó pokol[11]? S ez a földi gyehenna nem nyilatkozik-e meg kézzelfoghatóan Sztavrogin istentelen tetteiben, amelyek lidércnyomásként kísérik? „Tudom, hogy csak akkor tűnik el a kísértet. Ezért keresek én mérhetetlen szenvedést, én magam keresem.”[12] Sztavrogin neve (gör. sztaurosz ’kereszt’) világosan jelzi, hogy a legördögibben elvetelmült egyben a legnagyobb kereszthordozó.

A Dosztojevszkij-regények, a Pilinszky-versek és az archaikus népi imádságok legnyilvánvalóbb közös pontja a passió katartikus átélése. Ahogy a legaljasabb bűntett elkövetője, ahogy az (ártatlan vagy bűnös) fegyenc Krisztussal azonosul a kínban és a vezeklésben, úgy az archaikus népi imádságok imádkozói sem csupánJézus szenvedéseit és Szűz Mária keservét idézték fel: az archaikus imamiközben tükrözte a szenvedést, a nagyot, Krisztusét – levezethette a szenvedést, a szánalmast, az emberét (…) az anya-fiú átélt, fölnagyított, misztikus síkon jelképpé növelt szenvedésével azonosulva tompult a saját fájdalom, elviselhetővé vált az egyéni “könyökig könnybe”-lét.”[13]

A prototípust – Jézus szenvedéstörténetét – legtisztábban az időben legkorábbi archaikus népi imádságok képviselik, itt a döntően metaforikus beszédmód mellett örök érvényű szimbólummá válik a szakrális időben megtörtént, azaz archetipikus esemény. Dosztojevszkij alapvetően metonimikus logika alapján halad, a nagy hálózatot viszont szimbólummá kimagasodó csomópontok teremtik meg. Pilinszky esetében a jel ikonná sűrűsödik (nem metaforikus, hanem szimbolikus ikonná), az ortodox szakrális kép-jelleget hangsúlyozzák a megrázó képek mögött felvillanó arany, vakító, fénylő hátterek.

Annak csekély a jelentősége, hogy a három évfordulós közül az egyiket elbeszélőnek, a másikat lírai alanynak, a harmadikat adatközlőnek tartjuk. Aki ennek az elborzasztó, s ettől megváltó erejűvé emelkedő emberi passiónak az okozója, áldozata vagy szemtanúja volt, nem tudja soha az elméjéből kitörölni a szenvedés és kiszolgáltatottság elementáris élményét. Sztavrogin gyónásának ez a legfőbb lélektani indoka: „azóta majdnem mindennap megjelenik előttem (…) nekem csak ez az egy kép kibírhatatlan (…) kénytelen vagyok felidézni, bár élni se tudok vele[14].  Miskin többször elmondja, hogy rendszeresen a kivégzés-jelenettel álmodik, s ő javasolja Adelaidának, fesse meg az elítéltet a kivégzés előtti pillanatokban[15]. A Francia fogoly nyomorúsága örökre és nyomasztóan ejti rabul Pilinszkyt: „Belőlem él! És egyre éhesebben! (…) most már a szívemet követeli.”[16] S ekképpen zakatolnak az imák a nappal dolgozó vagy éjjel felriadó öregasszonyok agyában: „Az én agyamba mindig az forog”. „Amerre én mentem, mindig ezt köllött mondani[17].

A Golgota, a vesztőhely és a Dosztojevszkij-hősök lelke közti párhuzam talán nem túl merész társítás a fenti példák alapján.  A saját maga poklába dőlt modern emberről elsőként ad hírt Dosztojevszkij, ráadásul abban a korban, amikor a vallás helyét lassan átveszi a mindenhatónak tekintett pszichológia. Dosztojevszkij nyilván mindenkinél jobban értette, vagy inkább érezte a modern lélektan átütő jelentőségét (az „átkozott pszichológus” felkiáltás, amellyel Sztavrogin faképnél hagyja Tyihont, elismerésnek is tekinthető). Azt is tudta, hogy a pszichológia bár kristálytiszta látleletet adhat, a megváltáshoz kevés. Hasonlót mond Pilinszky is: „A lélekelemzés betegségre változtatta a bűn nevét, amitől azonban a bűn továbbra is köztünk maradt (…) De talán még kétségesebb vállalkozás volt fölszámolni a vezeklés fogalmát, szükségét, elemi szerepét az ember életében.”[18]

Mennyire más a két misztikus szenvedő és a vitális tudósasszony! (És most tekintsünk el attól a jelentéktelen körülménytől, hogy kettejük mint alkotó, s a harmadik mint gyűjtő találkozik ezeken a lapokon, hiszen Erdélyi Zsuzsanna teljes azonosulása az általa felfedezett műfajjal minden megnyilatkozásán áttetszik.).

Mennyire mások az eszközeik, mégis, valamilyen módon ugyanoda jutnak. Dosztojevszkij vergődő hőseinek megcáfolhatatlan (abszurditásában zseniális) metafizikai logikájával, Pilinszky moccanatlan némaságával, szikár dísztelenségével, az archaikus népi imák pedig időtlen képek túláradó halmozásával. S oda jutnak, hogy a valós vagy szimbolikus, a kézzelfogható vagy a lelkekben lakozó démonok elleni fegyver egyedül az elbeszélés, a kimondás, a néven nevezés (ha úgy tetszik, szómágia). Elbeszélni a sátánt, vagy a XX. század jóvátehetetlen irrealitását: végső soron mindkettő ördögűzés. Mellé tenni a vesztőhelyet, a lágert vagy a Golgotát: megszentelés.

Azzal kezdtem, hogy a halál kapujában állók tudják csak „az Isten titkát[19]”. Dosztojevszkij látta a XIX. századot, az egyensúlyvesztés nagy korát. Pilinszky a XX. század, a jóvátehetetlen bűn századának szemtanúja volt.  Erdélyi a XXI. századból is látott annyit, amennyi megadatott. Most már az öröklét kapuján túljutva ez a három angyal szólít meg minket, még mindig olyan roppant intenzitással, hogy az ember néha beleszédül. Vajon mi teremtjük meg a modern interpretációkat a korábbi alkotásokra, vagy mindhárman a túloldalról küldik rejtett üzeneteiket, most már nem a saját kortársaik, hanem a 2021. év számára?


[1]Villon, François: Gyász-irat, melyet maga s társai számára szerzett a költő, mialatt fölakasztásukat várták (Illyés Gyula fordítása)

[2] Erdélyi Zsuzsanna 1999. Hegyet hágék, lőtőt lépék. Archaikus népi imádságok. Kaligramm, Pozsony. 824. oldal

[3] Juhász Ferenc: Imák, apokrif mámorok. Szcenárium. IX. évf. 1. szám (3-5). 3. oldal

[4] Pilinszky János: Apokrif.

[5] Dosztojevszkij, Fjodor Mihajlovics 1962. A félkegyelmű. (Ford. Makai Imre) Európa Könyvkiadó Budapest. 24-25, 59-61. oldal.

[6] Dosztojevszkij 1962: 24. oldal

[7] Pilinszky János: Téli ég alatt

[8] Dosztojevszkij, F.A: 1983. Ördögök. (Ford. Makai Imre). Európa Könyvkiadó, Budapest 1983. 516. old.

[9] Erdélyi 1999: 177. oldal

[10] Erdélyi 1999: 118. oldal

[11] Pilinszky János: Tanuk nélkül

[12] Dosztojevszkij 1983: 544-45. oldal

[13] Erdélyi 1999: 47-48. oldal

[14] Dosztojevszkij 1983: 537. oldal

[15] Dosztojevszkij 1962: 63-65. oldal

[16] Pilinszky: Francia fogoly

[17] Erdélyi 1999: 138. oldal

[18] Pilinszky János: A nagyböjt. Új Ember, 1969. március 9.

[19] Pilinszky: Nincs több